Mennyire normális, hogy az anyukám senkinek sem dicsekszik, ha valami sikerem van, csakhogy ne essen rosszul a másik félnek?

Dicsekvés nem egy pozitív dolog a zsido-keresztény kultúrkörben, amiben élünk. Ha téged elismernek, az a fontos, nem pedig mások orra alá dörgölni a te vagy a lányod/fiad sikereit.

Kelet-ázsiában van ennek hagyománya. Gyereknek teljesítményeit maguknak érzik a szülők.

Szülőként egyetértek az előttem válaszolókkal.

Nyilván örülök a gyerekem sikerének, és szűkebb rokoni körben (nagyszülők, keresztszülők - akik egyben testvéreink és az ő házastársuk) szívesen elmondom ezeket.

De nem tartom szerencsésnek, ha szélesebb körben kérdés nélkül meséli a szülő, hogy a gyereke kitűnő lett, ilyen-olyan versenyen helyezést ért el, fölvették a nívós egyetemre, netán le is diplomázott ott.

Mert az nem az én eredményem, nem az én sikerem. Különösen kamaszkortól kezdve már a gyerekem kompetenciája, hogy adott ismerősnek mit mesél el magáról és mit nem. Én pl. utáltam, amikor szüleim ismerőse (akiről nekem persze fogalmam sem volt, kicsoda) megkérdezte, milyen lett a bizonyítványom. Azt válaszoltam: "átlagos". Mire anyukám mondani kezdte, miért mondom ezt, hát kitűnő lettem. Hát mert nekem ez az átlagos teljesítményem. :-)

Egy másik idevágó gondolat. Kifejezetten visszatetsző volt hallgatni, amikor osztálytalálkozón egy csomóan kvázi dicsőségtáblát festettek föl a gyerekükről. És ha az én gyerekem semmilyen versenyt nem nyer, csak normálisan tanul, jólelkű, szerető szívű, kiegyensúlyozott gyerek, az nem érték? Vagy milyen lehet ezt hallgatnia annak, akinek részképesség-zavaros a gyereke, netán autista vagy más problémával küzd?

Teljesen normális, feltéve, ha a facebookra sem töltötte fel a kitűnő bizonyítványodat vagy a diplomádat.

Egyébként ez egy érdekes dolog, hiszen a szülők a gyerekeikre a legbüszkébbek általában, tehát szerintem teljesen megszokott dolog, hogy ha találkoznak, akkor erről van szó. Én mondjuk sokkal szívesebben meghallgatom, ha valakinek a gyereke lediplomázott, mint amikor elkezdenek panaszkodni, hogy itt fáj, ott fáj, ilyen szar és olyan szar. Inkább az örömében osztozom.