Miért veszi anyám személyes sértésnek azt, hogy nem szeretem az apámat, nem szeretek az apámra apámként hivatkozni szóban?

Értem, anyám "együtt" maradt vele, már ha nevezhetjük azt kapcsolatnak, hogy amióta az eszemet soha nem aludtak együtt például, váljék egészségére, csak ne kamuzza azt, hogy ez az én érdekemet szolgálta, azt meg pláne ne várja, hogy játszam el, hogy szeretem az apámat. Ez arról szólt, hogy ne kelljen a megoldással bajlódni, meg arról, hogy neki ne legyen ciki az, hogy különment az élettársától, marhára nem az én érdekemről.

Szerintem bárki, akinek lett volna egy kis esze, vagy legalább ha esze nem is, de egy minimális önérzete, az nem tolerálja apám húzásait. Épeszű ember, akinek tök támogató szülei vannak, már akkor lelépett volna, amikor a párja kijelenti, hogy átköltözik a gyereknek szánt szobába, mondván, hogy ő nem akar felkelni este a kisbabához. De neeeem, feltétlenül ragaszkodni kellett apámhoz, aki eleinte nagy noszogatásra csinált bármit is otthon, majd később azt se, de legalább végigalkoholizálta az otthoni életem felét, óbégatott, tanulni nem lehetett tőle, stb. Majd amikor a piát abbahagyta, akkor ő a nagy szent, hogy jajj, de már nem iszik, igaz, hogy otthon nem csinál semmit, igaz, hogy amikor műtét után nem emelhetett, arra nem volt képes apám, hogy füvet nyírjon. Nem, anyámnak feltétlenül szüksége van egy lusta herére, aki munka után kb semmit nem csinál, csak fekszik, tvt néz, alszik, eszik, meg jó esetben kiüríti a telehugyzott műanyagflakont. Saját ügyeit nem intézi, azt is anyám csinálja helyette.

De erre a szent emberre semmi rosszat nem lehet mondani, sőt, ha beszélek róla, akkor kötelező úgy hivatkozni rá, hogy "apa". Végülis eleinte leszrt, aztán az ivásával nyomorította az életemet, aztán megint leszrt. Mostanság olyan, mint egy idegen. Nem haragszom már rá, csak simán nem érdekel. Ha mázlija van, akkor anyám túléli őt, mert ha anyám nem lesz, én biztos nem keresem, ha továbbra is így viselkedik.

Viszont valahányszor dumálok anyuval és szóbakerül az apám, akkor anyám erőszakosan ki akarja kényszeríteni belőlem, hogy apámra úgy hivatkozzak, hogy apa. Nekem rosszul esik hangosan kimondani ezt a kifejezést rá, forog a gyomrom a puszta gondolattól is. Amíg otthon éltem, anyámnak mániája volt veszekedni, ha apámra csak e/3-ban, vagy valami hasonló formában hivatkoztam mindenféle jelző nélkül. Mit tudom én, valami apró izét megszereltünk ketten, én meg a fater. Anyunak említettem, hogy "megcsináltuk az xy dolgot" vagy csak annyi, hogy "hazaért". Anyám meg minden ilyesminél forszírozta a kérdést, hogy kiről beszélek, mintha nem lenne tök egyértelmű, hárman éltünk a kibekúrt házban, anyámnak mondom, tehát nem róla van szó, nyilván magamról se többesszámban nem beszélek, se harmadik személyben, kizárásos alapon ki lehet találni, hogy kiről van szó. Nem értem, hogy mire /volt/ jó ez a kérdezgetés, mintha valami beszélni tanuló kölyök lennék/lettem volna, aki azért nem mondja ki azt, hogy apa, mert beszélni tanul. Aztán persze mindig én voltam a hálátlan, és mg anyám sértődött/sértődik meg mindig.

Komolyan, mire jó ez? Miért kell személyes sértésnek venni, hogy nem szeretem az apámat?

(Megj.: Haragudni tényleg nem haragszom apámra, csak nem tud érdekelni, hogy mi van vele. Letojom. Nem én csesztem el, nem én fogom helyrehozni. Ő nem erőlködik, hogy jóba legyünk, engem meg nem érdekel.)