Az normális, ha nekem emiatt lelkiismeret-furdalásom van?

Nem jó, hogy egy ilyen nyilvánvalóan provokatív komment lelkiismeret-furdalást idéz elő benned. Az a kommentelő ott egy jó nagy vitát akart szítani, ami be is jött neki, de téged ez nem kellene, hogy befolyásoljon.

Mindenki úgy éli az életét, ahogy szeretné.

Én megértem, ha valaki gyereket szeretne, és még akár a rossz körülményeknek, vagy annak is, hogy egyedül neveli a gyereket, ellenére boldog, és semmit nem tenne másképp. Szerintem ezzel anyukád is így van.

Én azt is megértem, ha valaki nem szeretne gyereket, magam sem szeretnék szülni, de soha nem közölném ezt ilyen mérhetetlen alja stílusban, ahogy a kommentelő tette. Ez csak őt minősíti, és jobb is, ha egy ilyen önző és ilyen lelkivilágú ember nem teszi tönkre egy gyerek életét azzal, hogy szül.

#8

Ahol többnyire tudatosan vállalnak gyereket, s nem csak potyogtatják, mert nem tudnak mit tenni a terhesség ellen, vagy kell a segély, sehol se éri el a teljes termékenységi arányszám (hogy egy nő hány gyereket szülne az élete alatt) a populáció fenntartásához szükséges szintet. (2.1)

Afrikában, ahol jön a gyerek, ha kell ha nem, simán szül egy nő 5-6 gyereket. Európában, ahol viszont (szinte mindig és mindenhol) lehet dönteni, így ez a szám átlagban 1,5 csak. Ráadásul ha már van egy gyerek, akkor hiába jönnek rá, hogy lehet nem kellett volna, az állam kötelez hogy felneveld. Max csak 2. nem lesz.

Nekem is nagyon sokáig volt bűntudatom, és igen, menj pszichológushoz, nekem az segített.

Anyukám nem akart két gyereket, én, a második csak besikerültem, mikor már elmúlt negyven. Apukám kb semmiben se segített neki semmilyen téren, akkor jöttem én, mikor már a tesóm nagyobb volt és anyának végre lehetett volna újra munkája, élete, de miattam kezdhette előlről a mókuskereket. Apa idővel még kevésbé volt jelen, hajnalban elment dolgozni, ha végzett, ki a telekre inni, aztán éjszaka jött haza részegen. Anya meg két gyerekkel csinált mindent. Kb általános iskola elején realizáltam, hogy nem minden anyuka sírja magát álomba, meg nem minden anyuka szív el egy nap több doboz cigit. Később felfogtam, hogy nagyon durván depressziós és csak és kizárólag kötelességtudatból tartja magát és lát el minket. Nagyon próbáltam neki segíteni, de lehetetlen volt. Járt pszichológushoz, később pszichiáterhez, de aztán belehalt a depresszióba, másra nem tudtak gondolni. Nagyon sokáig mart a gondolat, hogy ez miattam volt így, ha nem születek meg, talán ma is élne és dolgozna, még ma sem lenne 65 éves. De elkezdtem pszichológushoz járni és segített feldolgozni az egészet.

Kolléganőm össze akart hozni egy 30-as lányt egy külföldön élő magyarral. Saját vállalkozás, luxus ház medencével, lexus, stb.

A srácnak voltak kint kapcwsolatai, de magyar feleséget akart, s úgy gondolta, hogy éppen itt az ideje gyereknek. Évente többször járt Magyarországon.

Válasz: nem vagyok én szülőgép.

Még csak megismerni sem volt hajlandó.

Én egyetlen nőt sem ismerek, aki megbánta, hogy gyereket szült. Nyilván nehéz, főleg, amíg kicsi (meg amikor kamasz) a gyerek. De megbánni nem szokták. Aki nem akar, az ne szüljön. De olyat is ismerek, akinek véletlenül jött össze és imádja a gyerekét. Több persze nem lesz.

Mindenki csinálja, amit gondol és ne ossza az észt a másik tábornak.

(Egy szerintetek szuperanya, aki valójában nem szuper, csak elég jó, és élvezi a az életét).