Ez most tényleg az én hibám?
Egy teljesen diszfunkcionális családban nőttem fel. Szülők váltott műszakban dolgoztak, volt hogy nagyszülők vigyáztak ránk. Ha visszagondolok megvan az érzés, hogy a szüleim fáradtak és idegben vannak (gondolom az anyagi dolgok miatt). Nem igazán voltak nálunk ilyen igazi nagy családi pillanatok (társas, közös mozizás a nappaliban, nyaralás, az is megmaradt, hogy mesét se olvasott soha egyik szülőm se, mert jaj majd holnap, fáradt vagyok, most alvás és kész, ennyi. Féltem a sötétben sokáig, de valahogy ezzel sem törődtek. Én mindig magamban toltam le ezeket a dolgokat. Ilyen túlélő üzemmód.
Nem voltak közös reggelik, meg vacsorák, főként a munkaidő miatt. Csak nagyon ritkán, olykor ha volt valami esemény, de akkor se úgy igaziból.
Emlékszem 7 éves lehettem, nagy büszkén felkeltem korábban, csináltam reggelit (a kis akkori tudásommal), aztán felkeltek a többiek is és még csak le sem ültek megenni, mert nem vagyok éhes, nem szoktam reggel enni stb. Rosszul esett, többet nem készítettem reggelit nekik soha.
Nem mindig lehetett megbeszélni a dolgokat, sőt többségében soha nem lehetett. Merszem se volt sokszor felhozni adott témát, aztán valahogy már a végén abbamaradtak a részemről a dolgok. Fiatal felnőttként viszont megkaptam, hogy az én viselkedésem részben az oka, hogy a családunk milyen. Mert én nem tudok beilleszkedni stb. Anya rossz néven vette, hogy nem mondtam el neki semmit, nem beszéltem meg vele a pasitémát például. Valahogy akkor már úgy éreztem nem is akarom.
Szerintem ez nem az én hibám. Változtam rossz irányba, de úgy érzem olyanná váltam amilyenné ők "csináltak".
Ha összességében nézem a képet, akkor azt látom, hogy ők voltak képtelenek egy idilli családot létrehozni, nem menedzselték ezt jól.
Mégis felnőtt koromra mintha rám lenne hárítva minden probléma, hogy én ilyen meg olyan vagyok. A testvéreimmel se jó a viszony, kiskoromtól kezdve volt köztünk féltékenység, sokszor éreztem, hogy a kisebbek miatt kiszorulok és nem vagyok fontos. Azóta se vagyunk jó viszonyban, de persze ez is most ennyi év távlatában az én hibám szerintük, mert én vagyok kiállhatatlan.
válasza:A leírtak alapján egyáltalán nem a te hibád.
Döbbenetes egy gyereket azzal vádolni hogy "nem illeszkedik be", "ő a hibás".
Könnyen vádaskodik, hogy miért nem mondtál neki el ezt-azt... Gondolom - mint ahogy írod - sose volt rá idő/fáradtak voltak.
Egy nagybátyámmal jártam hasonlóképpen, kamaszkoromban panaszkodott, hogy "úgy érzi, nem vagyok vele elég bizalmas pedig bármikor/bármiben számíthatnék rá", kisgyerek korom óta bántalmazott lelkileg, tartott rettegésben és csodálkozik "a bizalom hiányán"...
válasza: válasza:A gyereket sose lehet azzal hibáztatni, hogy "nem illeszkedik be"
Az a szülők dolga, hogy ezt elintézzék
De nem kell őket sem hibáztatni, most függetlenül attól, hogy ebben valóban ők a ludasak - mások hibáztatása még sose vitte előrébb senki életét. A sajátodra fókuszálj, ők még higgyenek amit akarnak
válasza: válasza:Nálunk hasonló volt a helyzet, bár anyám egyedülállóként nevelt egy idő után, de ugyanez volt. És igen, én is megkaptam, hogy az én hibám, mert én már gyerekként is különcködtem meg ilyenek.
Ma felnőttként nem is tartom velük a kapcsolatot, van saját családom, akikkel szeretjük egymást, javaslom neked is. Nehéz, de ahogy írták, túl kell lépni azon, hogy másokat hibáztatsz, ettől még hibásak, csak nem érdemes ezzel a dologgal tovább foglalkozni.
válasza:Valószínűleg rólam is hasonlót gondol anyám, hogy azért nincs bensőséges kapcsolatunk, mert sajnos én magamnak való és elzárkózó vagyok. De gyerekkoromból a meghatározó emlékem róla az, hogy ott se volt. Mi a nagymamánknál voltunk, ő este járt haza, a maga dolgával törődött. Én is.
Láttam nemrég egy videót a YouTube-on, bár a videós párkapcsolati témában beszélt, szerintem mégis ráillik a szülő-gyermek kapcsolatra. Azt mondta, a feleségükkel nem beszélgető, kapcsolatot nem ápoló férjeknek címezve, hogy "megtanítod őt nélküled élni". Ugyanezt érzem anyámmal kapcsolatban. Annyira nem volt ott, hogy megtanultam nélküle élni, magamban rendezni a gondolataimat, magamban megtalálni a szórakozást, magamat megnyugtatni, mindent nélküle. (Nyilván ez nem igazán egészséges, és nem jó irányba vitte a lelki fejlődésemet, de ez van.) Már gyerekként ott tartottam, hogy őrá igényem sem volt, nem is jutott eszembe lehetséges opcióként az, hogy valamibe őt bevonjam, neki mondjam el, tőle kérjek vigaszt vagy vele osszak meg örömöt. Általános alsóban költöztünk el a nagymamámtól, de én továbbra is évekig odamentem iskola után, és csak aludni mentem "a másik házba", mert a HELYHEZ éreztem ragaszkodást, ott volt otthonos, nem pedig az anyukám mellett.
Tizenéves koromban volt 1-2 nyitási kísérlete, amikor óvatosan belekérdezett a magánéletembe. Nagyon furcsa volt, és nem tudtam neki őszintén válaszolni.
válasza:Nagyon rossz családi mintával léptem a felnőtt korban. Ennek hatására a kapcsolataim is sorra dőltek be. Mindaddig ment így, míg rá nem jöttem hogyan dolgozzam fel ès fordítsam ezeket az élményeket pozitív írányba. Rengeteget olvastam. Dolgoztam magamon, hogy az életem ne legyen egy rossz generációs minta következménye.
Mára elmondhatom, hogy többé kevésbé sikerült. Néha még visszacsúszok, de azonnal észre is veszem, hogy nem jó fele megyek.
Ennek hatására boldog párkapcsolatban élek, és 2 gyermeket nevelünk harmóniában.
válasza: válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!