Tele vagyunk Pán Péterekkel, vagy mi van itt?

Az érzelmi intelligenciánk fejletlen. Óvodában dolgozom, a kis ovisok még bölcsebben oldják meg a konfliktusaikat. Nyíltak, őszinték, asszertíven elmondják az érzéseiket, ha megbántanak másokat, őszintén kérnek bocsánatot és utána elfelejtik a bántást, nem haragtartóak.

Mi meg valahogy ezt felejtjük el felnőttkorunkra.

Sokan válnak egy frusztrált érzelmi idegzsábává felnőtt korukra.

Mert az jobb lenne ha senki se szólna egy szót se, és mindenki szenvedne mások miatt feleslegesen?

Ez egy olyan oldal ahol feltehetsz bármilyen kérdést, erre van kitalálva. Ha az ő cipőjükben járnál másképp néznél az emberekre

Az, hogy valakinek felnõttként elõjönnek a konfliktusok a szülõkkel, szerintem sokkal inkább a szülõket írja le.

Amíg anyagilag függ valaki a szüleitõl, addig kénytelen kussolni, de aztán amikor két felnõtt ember van, robban a bomba.

És igen, sokan ilyenkor jönnek rá, hogy manapság már nem ajnározzák vakon az idõsebbeket, az a dinamika amit õk 18-20 éven át felállítottak, bizony felnõtt korban is kitart.

Csak lassan fordul a kocka, és a szigorú, tekintélyelvû szülõk lesznek az elesett idõsek akik gondozásra szorulnak, a gyereknek meg hatalma felettük, és szépen visszakapják azt, amit adtak.

Vagy épp nem, a felnõtt gyerek egyszerûen megvonja a vállát, betolja õket egy nyugdíjas otthonba, és el lesznek felejtve

Vagy te azon vagy fennakadva, hogy az ember anyja 30 meg 50 évesen is az anyja? Miért, szerinted ha valaki felnõtt ember, akkor már máshogy hívjuk az anyját?

Ebben nincs semmi infantilis, a szüleid akkor is a szüleid lesznek ha te már 60 éves leszel, õk meg 90 felett.