Mit tegyek hogy ne legyek tovább teher a családom számára?

Elég hosszú történet lesz, de igyekszem a lényeget összefoglalni és köszönöm szépen ha valaki egyáltalán végig olvassa.

Az egész problémám kisgyerekkoromban kezdett. A szüleim nem sokat foglalkoztak velem. Apám alkoholista volt és semmi nem érdekelte, tipikusan a "csak a mának élek" ember volt. Anyám viszont rengeteget dolgozott és ő tartotta el a családot is. Ebből kifolyólag a tesómmal mindig a mamámmal voltunk.

Gyerekként én ezt úgyéltem meg hogy ok, jajj de jó mamánál vagyunk. Mamám nagyon elkényesztetett minket és így gyakorlatilag teljesen életképtelenek lettünk, nem tudunk megállni a saját lábunkon. Kamaszként sokat álmodoztam hogy majd milyen életem lesz, de sorra jöttek a pofonok. Ahogy felnőttem rájöttem arra hogy semmirevaló vagyok. Sehol nem tudtam megállni a helyem.

Öcsém viszont az ellenkezője. Ő kitört ebből és bár még gimnazista, nagyon sikeres, és talpraesett. Van egy jó baráti társasága, őnálló, barátnője van, s ha végez a sulival biztos vagyok benne hogy megállja a helyét majd a valóéletben is. Tipikusan azt az életet éli amit magamnak álmodtam meg, amiért nem tagadom irigy vagyok rá, de nem sajnálom tőle. Alapból egyébként nagyon jó a kapcsolatom vele.

Én suliban jól tanultam, voltak is terveim, tanár akartam lenni. Fel is vettek az egyetemre, de aztán itt kezdőttek a bajok. Rájöttem hogy a jelenlegi rendszerben nem akarok tanár lenni. Így ott hagytam az egyetemet, de teljesen szét csúsztam. Amikor érettségiztem életemben először láttam anyámat büszkének rám is, azelőtt mindig öcsém volt a porondon (amit amúgy megértek). Nincs köztünk különbség, én is megkaptam mindent ami kellett ugyanúgy mint öcsém. Csak én nem tudtam ezt kamatoztatni és most már azt látom anyámon hogy bánja hogy a fia vagyok, még akkoris ha ezt nem mondja ki.

Amióta ott hagytam az egyetemet voltam több helyen dolgozni, próbálkoztam képzésekkel is. De egyik se bizonyult tartósnak, mint mondtam semmi életszerű dolgot nem tanultam meg és a szerencsétlenkedésnek köszönhetően mindenhol meguntak, vagy fel se vettek próbaidőnél hosszabb időre. Illetve olyan is volt hogy én hagytam ott mert nem bírtam tovább. Még gyári munkákból is kiszóródtam. Egyszerűen semmire nem vagyok jó, amiért csak is magamra haragszok. Így vergődök most már 1,5 éve. Nincs pénzem, gyorsan elmegy sajnos és így anyám tart el, amiért mardos a bűntudat. Pláne hogy bár nem vagyunk szegények, de nem is vagyunk azért annyira tehetősek se.

Azt látom hogy belefáradt a családom abba hogy én egyáltalán létezek. Pár éve annyira jó volt minden, most meg születésnapomra és névnapomra még egy felköszöntést se kaptam senkitől. Nem kérek semmit, kinőttem ebből, meg igyekszem minél olcsóbb lenni anyámnaknis, de én eddig úgygondoltam hogy egy felköszöntést meg annyi hogy az én napomon úgymond gondolnak rám érdemelnék. De nem, rosszul látom akkor, vagy nem tudom. Ez az év már ilyen volt, itt már nem csak a távolabbi családom hidegült el tőlem, hanem anyám és öcsém is. Beszelnek velem, de ugyanakkor csak annyit amennyit muszáj úgymond.

Jelenleg kínomban elkezdtem egy mezőgazdasági technikus képzést, mert már nincs jobb ötletem, csak csináljak valamit. Nem tudom hogy valaha lesz e hasznom belőle egyáltalán. Egyébként érdekelni érdekelne, mert maga a mezőgazdaság érdekelt mindig is, de ennyi baj után amit okoztam ennek a családnak ez már kevés vigasz úgymond.

Ismét próbálok munkát is keresni, de nem tudom mit csinálhatnék 0 tudással. Egyszerűen most már mindig azon jár az eszem hogy nélkülem sokkal jobban lennének azok az emberek akiket én szeretek. Nekem nincs senkim rajtuk kívül, de nekik sok mindenki van rajtam kívül. Pláne hogy az utóbbi időben minden bizalmukat és szeretetüket eljátszottam. Azt érzem hogy fáradt vagyok és minden amit csinálok értelmetlen, a vége ugyanaz, csalódás és kudarc.