Velem miért nem ilyenek voltak?

Tagja vagyok egy örökbefogadós csoportnak Facebookon. Igazából azt hittem először, hogy orokbefogadottaknak szól a csoport, de nagyon félreértelmeztem, de legalább szép történeteket olvasok.

Csodálatos olvasni, ahogy a befogadó szülők türelmesek, megértőek, odaadók a gyerekekkel. Tudjak, hogy mekkora változások voltak/vannak a gyermek életében.

Én 2 éves koromban kerültem el otthonról, tesvereimtol távol. Engem az anyai nagyszuleim fogadtak magukhoz 3 éves korom körül. Tehát itt egesz más a sztori, engem nem vártak, hanem majdhogynem a nyakukra szakadtam.

Talán ez a válasz a kérdésemre.

Visszagondolva a viselkedesemre, egy szülő látva ezt ,szakemberhez vinné a gyerekét. Kapaloztam, visitottam, ha hozzám értek. Éktelen hisztit rendeztem, ha anyukámat vártam (nagyon vártam minden alkalommal), és nem jött. Sírtam a testvéreim után rengeteget. A nagyszuleimet lökdöstem, később tiszteletlenul beszéltem velük,orditoztam. Eleve otthon sem foglalkoztak velünk, apám alkoholista volt, apolatlanok voltunk, szamlak nem voltak fizetvey anyu egy beteg oregemberre hagyott minket, ha elvolt valahol. A védőnő kihívta a rendőrséget, úgy kerultunk el.

Nem kaptam igazi szeretet, törődést, és annyi mindent vissza tudok ide vezetni, hogy miért vagyok olyan, amilyen.

Végtelenül hálás vagyok a nagyszuleimnek és egy percig sem őket okolom. Majdnem 70 évesen vettek magukhoz. Régi modiak voltak, de a maguk módján próbáltak szeretni. De először 6 évesen a papat, majd 12 évesen a mamát is elveszítettem.

Mindenkinek megalapozza valamilyen szinten a gyerekkora az életét, személyiségét, épp ezért nem értem, hogy miért nem foglalkoznak többet az ilyen problémás gyerekekkel?

Ha a szülő nem is, valaki a környezetből csak látja mi történik.

A mai napig magamat okolom amiatt, ahogy viselkedtem, de mikor próbálom külső szemmel nezni az egészet, rajovok, hogy a kislány , aki voltam nem tehet semmiről. De aztán mégis győz az önvád és az a baj, hogy szerintem ez mar így is marad.