Egyedülálló szülők, akiknek már kirepültek a gyerekei és ezt követően egyedül maradtak, hogyan éltétek meg ezt a változást?

Jópár éve estem túl ezen. Négy gyerekem van, amikor a legidösebb elköltözött, kicsit furcsa volt, de nem igazan volt gond.

Két évvel késöbb a másik három két hónapon belül költözött ki, mind más okból, és elég messzire, 300-500 km-re. Ez nagyon megzavarta a mindennapokat, mert egész más rendszerre kellett átállni.

Elötte minden nap föztem az egész családnak, most csak ketten ettünk otthon, a ház a nagycsaládra van méretezve, azaz 7 szoba, ezután csak hármat használtunk, meg valahogy rengeteg üres idöm lett otthon.

Pár hónap múlva viszont rájöttem, elönye is van az egésznek, sokkal több szabadidöm maradt, meg sokkal szabadabbak lettünk idöben is, meg a programokkal is, nem kellett arra figyelni, hogy a gyerekeknek is megfeleljen a helyzet.

Idöközben több új hobbit találtam: zenélek, festek, tanulok, többet el tudok járni barátokkal, a megüresedett szobákat is laassan belaktuk a párommal, neki is, nekem is vannak saját szobák, ahol a saját hobbikkal tudunk foglalkozni a másik zavarása nélkül, szóval sokkal felszabadultabbak lettünk, teljesebb életet tudunk élni.

A gyerekek akkor jönnek, amikor akarnak és tudnak, de a távolságok meg a saját családi programok miatt nem túl gyakran. Évente két fix idöpont van, amikorra mindenki igyekszik hazajönni, de egyébként elég rendszertelenül találkozunk. Sokkal több kapcsoaltot tartunk az interneten keresztül( NEM facebook), akár naponta tudunk írni egymásnak, ha van miröl, de akár hetekig is szüntetelünk, ha nincs téma.

Szerintem mindenkinek ez a laza állapot optimális, mindenkinek megvan a saját élete, mégis minden lényegeset meg lehet beszélni neten, ha kell, csak esetleg telefonon (ez az eltérö életritmus és élethelyzet miatt nem egyszerü), nálunk inkább jobb mindenkinek ilyen módon.

Én a gyerek vagyok, már 10 éve nem élek otthon, anyám ott maradt egyedül.

Anyám nyugdíj mellett dolgozik, egyelőre nem tervezi ott hagyni a munkát. Egyrészt fél a változástól, másrészt neki rendes hobbija sosem volt, így szerintem meghalna az unalomtól 2 nap után. Nem túl szociális, kevés emberrel tart kapcsolatot, így nagyrészt otthon van, tesz-vesz a házban, a kertben. Engem szerintem csak azért és csak akkor hiányol, ha valamit meg kellene a ház körül csinálni, amit ő nem tud/nem akar.

Én külföldön élek, évente átlagosan háromszor megyek haza, közben viszont minimum heti szinten kommunikálunk.

Anyámnak mindig is volt élete. Nem az volt a személyisége, hogy ő egy anya. Dolgozott. Voltak hobbijai.

Miután elköltöztem több lett a helye, a szobám cicabútoros szoba lett. Nem nagyon főzőcskézik, inkább rendel menüt.

A szabadidejében ugyanazt csinálja, mint korábban; pihen, kertészkedik, gyógyfürdőkbe jár, kirándul. Van egy jó barátja, aki szintén szeret kimozdulni, vele szokott programokat tervezni.

Egyedül neveltem fel a fiamat. 3 évvel ezelőtt 29 évesen költözött el. Bevallom , hogy örültem amikor eljött ez a nap. Imádom a fiamat, imádom a barátnőjét is, de végre a magam ura vagyok. Lazulok, élvezem a magányt, elvagyok otthon egyedül. Ha hiányom van, csak felhívom őket, hogy átmennék egy kicsit. De hétvégente mindig jönnek. Vannak programjaim, hétközap meló után is csinálom amit szeretnék( elmegyek edzeni, vagy megyek termál fürdőbe) Barátokkal szoktam menni túrázni stb.

51/N