Hogy fogadnátok, ha kiderülne, h nem tervezett, véletlenül fogant gyerekek vagytok a családban?

Első gyerek vagyok, nem várt senki, anyám meg a tesóim mindig a fejemhez vágták, hogy milyen rossz, hogy megszülettem és bárcsak meghaltam volna anya hasában, le is passzoltak a nagyszüleimnek, ahogy tehették.

Ebből a mintából viszont csak te tudsz kikerülni. Kezdj el járni egy jó pszichológushoz, ő majd segít, hogy helyrerakd a dolgokat, addig pedig próbálj meg ne agyalni annyit a múlton, mert az mögötted van. Ha mindig visszafele nézel, akkor nincs se jelened, se jövőd.

Hát engem meg terveztek és elvileg egy csoda, hogy sikerültem, egész életemben azt hallgattam, hogy én mindent meg tudok csinálni (és valóban sok dologban átlagon felüli voltam), de amint valami nem sikerült, jött a lelki terror, hogy ez kizárólag az én hibám, mert ugye az alaptézis, hogy én bármit meg tudok csinálni, így csakis az én mulasztásom lehet, ha nem jönnek össze a dolgok...

Apám sokszor már azt is tervezgette, hogy én majd feltalálom a spanyol viaszt (ha már neki nem sikerült) és ő majd elhéderel abból, ami csurran-cseppen neki.

Mivel a szülőséget nem tanítják és vizsga se kell hozzá, az emberek többsége kap is a nyakába egy jó nagy batyut az anyjától és apjától, tele mindenféle jósággal, amit max egy 10 évnyi pszichológus tud levenni róla.

Nem érdekelne.

Tök mindegy hogy tervezett vagy nem tervezett gyerek vagyok. Az a lényeg hogy tisztességesen és szeretetteljesen neveltek fel.

Nálunk senki nem volt tervezett, mégis 6-an pottyantunk ki anyuból.

Az intézetes évek után a nagymamám, majd a nagynenem nevelt. Neki van 2 unokája. Mindig éreztem a különbséget, hogy én csak egy befogadott unokahúga vagyok, míg ők a 2 tündéri kisunoka. Elég azt nézni, ha én bármikor beteg lettem, én voltam a hibás, hogy nem tudok feloltozni, stb. Ha az unokahugom, akkor jajj szegénykém, vigyek neked valamit?

Nem ugyanaz a helyzet persze, de a felesleg/mellőzöttség/teher érzés ugyanaz.