Én látom a világot csőlátással, vagy túl földhözragadt vagyok?

Interpretàció kérdése, hogy az élet pokol, vagy menny. Ez lelki beállítódàstól függ. Van, aki a szörnyű élete ellenére is pozitív. Mindig annak örül, ami van. Van, aki pedig folyton azon kesereg, ami nincs.

Ha azért nem akarsz gyereket a képzeletbeli barátnődtől, mert félsz, hogy hibázol, keress fel egy pszichomókust. Így magadnak teszed pokollá az életed.

"ha gyereked is van, ott elméletben a gyerek kellene legyen az első, és minden más csak második"

Nem! Ebből csak a gyerek elkényeztetése lesz.

Az első a házasság. A gyereknek csak olyasmiket szabad megadni, ami nem káros a szülők kapcsolatára nézve. Az pl. eleve káros, ha minden a gyerek körül forog, arra rámehet a szülők házassága. És a gyereknek is árt. Csak sokan nem fogják ezt fel, és megpróbálnak tényleg "mindent" megadni a gyereknek - elsősorban anyagi értelemben, pedig egy gyereknek nem arra van szüksége, hogy a szülei mindent alátegyenek. Attól csak egy életképtelen, kicsit se talpraesett, követelőző, ellenszenves alak lesz, mire felnő.

42-es, aki azt mondja, hogy a "gyerek az első", nem tudom, mire érti, de én speciel ezt a mondatot egyáltalán nem úgy fogom fel, hogy el kell kényeztetni a gyereket. Hanem mondjuk úgy, hogy ha épp egy zuhanó repülőgépen vagytok hárman, és csak egy ejtőernyő van, akkor az a gyereké. Ez egy extrém példa, de remélem, a lényeg átjön. Ha valaki isteneset szeretne játszani, és létrehozni egy új életformát, akkor vállaljon mellé felelősséget is. Felelősséggel tartozol az iránt, akit teremtessz. Akár annak árán is, hogy a saját kényelmedet feláldozd.

Egyébként én azért nem vállaltam még gyereket, mert nem tudom, hogyan legyek jó szülő. Mi az az arány, ahol a gyerek élvezi az életet, mellette azért viszont szenved is annyit, hogy épp ne traumatizálódjon, de pont megedződjön annyira, hogy kiállja az élet minden próbatételét. Megkapjon sok mindent, ami után epekedik, hogy kialakuljon benne a sikerélmény diadala, de ne kapjon meg mégse annyi mindent, hogy nehogy fiatalon túlstimulálódjon, és kiégjen. Belenevelni az álmodozást, és a realitást is. Művészt, mégis életképes iparost nevelni belőle, aki képes pozitívan látni a világot még akkor is, ha negatív. Aki harcos, de mégis bohém. Aki egyszerre tud vicces, és komoly is lenni. Aki átlátja az élet ciklikusságát, és megtanulja értékelni az apróságokat is, de mégis hajtja őt a folyamatos fejlődés...

... Ezt még sorolhatnám ítéletnapig, de egyelőre ez egy túl nehéz vizsga. Az embernek először saját magát kell egy tökéletes organizmussá csiszolnia (a tökéletességet itt nem úgy értem, hogy mindig boldog, hanem inkább, hogy bölcs), és azt a tudást úgy átadni a gyereknek, hogy sugallatnak tűnjön, ne pedig direkt papolásnak. Úgyhogy, ez egy elképesztő kihívás, és felelősség. Isteneset játszik az, aki gyereket vállal, ezt sose feledje senki. Aki Isten, az tanuljon meg önzetlen, kegyes, és igazságos Isten lenni.

"Ha valaki isteneset szeretne játszani, és létrehozni egy új életformát"

Életformát? :D

"én azért nem vállaltam még gyereket, mert nem tudom, hogyan legyek jó szülő"

Nem kell, hogy "jó" szülő legyél. Elég, ha "elég jó" leszel.

Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő

"még sorolhatnám ítéletnapig, de egyelőre ez egy túl nehéz vizsga"

Mert túlságosan maximalista vagy. Ha jól kötsz házasságot, és elsősorban a házastársad társa akarsz lenni egy életen át, nem olyan szülő, aki a lehető legjobb szülő, akkor menni fog.

"Az embernek először saját magát kell egy tökéletes organizmussá csiszolnia"

Nem. Nem kell tökéletesnek lenni. :) És főleg nem kell azzá válni már a gyerekvállalás előtt. Folyamatosan törekedni kell arra, hogy egyre jobbak legyünk, de egy csomó mindenbe már akkor bele kell ugrani, amikor még nagyon is tökéletlenek vagyunk. Gondolj bele, ha csak akkor kezdtél volna elkezdeni megpróbálni járni, amikor már tökéletes volt az egyensúlyérzéked, még mindig a kiságyban rúgkapálnál. :)

"Isteneset játszik az, aki gyereket vállal"

Ezt nem tudom, honnan veszed...

Az a baj, hogy a bűntudatnál nincs rosszabb az életben. Erre már rájöttem. A bűntudat megöli a lelket, és onnantól, hogy kapitális hibát követsz el az életedben, a bűntudat onnantól sötét árnyként ott fog rajtad ülni, és ellehetetleníti, hogy elmerülj a boldogságban. Ha elszúrnám a szülőséget, és mondjuk sorozatos hibáim következményeképp lenne egy alkoholista fiú gyerekem, vagy egy depressziós, kövér, közösségi média függő lány gyerekem, akkor onnantól a bűntudat többé nem hagyna számomra semmiféle örömöt az életben. Ez egy hatalmas kockázat. Jól is elsülhet, és akkor viszont éltető büszkeség, és szép öregkor várna rám. Ez a két véglet épp elég távol van egymástól ahhoz, hogy ne vegyem afféle "lesz ami lesz" felfogással ezt az egészet.

Aki mindenféle előkalkuláció nélkül jó szülő, és a gyerekéből normális, becsületes ember lesz, az igazán büszke lehet magára. Csak hát ott van a másik véglet, amiről senki nem szeret beszélni, pedig épp ugyan annyi haszontalan és boldogtalan ember létezik, mint amennyi becsületes és boldog. Mégis, mindenki az utóbbival kalkulál, mikor gyereket vállal, és már azt ördögi bűnnek gondolják, ha akár felmerül annak a gondolta: "mi lesz, ha az én gyereket a haszontalanok táborát fogja erősíteni?"

Mindegy, ez az én világlátásom, de abszolút elfogadom, ha mások másként látják a dolgokat. Én csak azt nem tudom elfogadni, ha valaki utólagosan hisztizik valami miatt, pláne olyankor, ha az a valami minimális előkalkulációval elkerülhető lett volna.

"A bűntudat megöli a lelket, és onnantól, hogy kapitális hibát követsz el az életedben, a bűntudat onnantól sötét árnyként ott fog rajtad ülni, és ellehetetleníti, hogy elmerülj a boldogságban."

Ezért olyan fontos, hogy meg tudjunk bocsátani annak, aki valami rosszat tesz. Saját magunknak is ugyanannyira, mint másoknak.

"Ha elszúrnám a szülőséget ... sorozatos hibáim következményeképp ... onnantól a bűntudat többé nem hagyna számomra semmiféle örömöt az életben. Ez egy hatalmas kockázat. Jól is elsülhet, és akkor viszont éltető büszkeség, és szép öregkor várna rám."

Ez abból fakad, hogy szerinted az szülő egyenlő Istennel... Pedig nagyon nem. Az a dolga, hogy ne vegye félvállról a gyereknevelést, de azért tudjon róla, hogy messze nem minden rajta múlik. Nem "miatta" lesz alkoholista a gyereke, ha alkoholista lesz, hanem egy csomó minden miatt, amiből ő csak egy tényező (még ha elég fontos is). Egy felnőtt ember helyett nem dönthet az anyja vagy az apja, hogy hányadik pohár után mondjon nemet az italra. Elsősorban ő maga felelős azért, hogy mit tesz meg mit nem, nem más felnőtt emberek (a szülei sem!).

"épp ugyan annyi haszontalan és boldogtalan ember létezik, mint amennyi becsületes és boldog"

Ezt a pesszimista világlátásod mondatja veled, pedig nem.

"ördögi bűnnek gondolják, ha akár felmerül annak a gondolta: "mi lesz, ha az én gyereket a haszontalanok táborát fogja erősíteni?"

Nem bűn ez, de hogy nem az Isten sugalmazza, hanem ördögi gondolat, az igaz lehet...

A szülő teremti a gyereket, ebből a szempontból mondom istennek. Nem abból, hogy MINDEN rajta múlik. De a gyerek konkrét létezése az kizárólag a szülőn múlik. A gyerek személyisége, ha konkrét akarok lenni, akkor 33% szülői felelősség, 33% módosíthatatlan egyéni genetikája a gyereknek, 33% meg az összes többi külső körülmény, világ, barátok, iskolák, munkahelyek. A szülő dolga, hogy a saját magára eső 33%-ot maximalizálja. Vagy legalábbis tegyen meg érte mindent.

És nem vagyok pesszimista. Realista vagyok. Egyenlő erősséggel látom a világ sötét, és fényes oldalát. Csak nyilván a sötét oldalával van több dolgunk, mert az úgymond a megoldandó feladat. Az élet világos oldalába csak bele kell feküdni, és henyélni benne, így különösebb dolgunk nincs vele azon kívül, hogy kiélvezzük.

Amúgy hidd el, iszonyatosan sok olyan ember van, akinek mondjuk nem úgy jön össze a gyerek, mint ahogy rózsaszín álomvilágában elképzelte, és akkor megy az utólagos hisztéria. Például, valakinek autista gyereke születik, és utána meg kifakad, hogy ő milyen szerencsétlen, meg hogy "ezt senki nem tudhatta előre". Igaz, senki nem tudhatja előre, de mindig minden benne van a pakliban. Az a nő, akiről most beszélek, 37 évesen szült mindenféle elővizsgálat nélkül. Ha például megvizsgálta volna, hogy mennyire van még 37 évesen szülőképes állapotban, meg a férfi is megvizsgálta volna magát, akkor mondjuk kijött volna egy olyan eredmény, hogy 30%-os valószínűséggel mentális beteg gyerek születik, és akkor még mindig választhattak volna, hogy belevágnak-e, vagy sem. De ők csak összefeküdtek, és most utólag sírnak. Én EZT nem tudom elfogadni. Amúgy sok minden másban meg egyetértek, amit írsz.

#47 Ha így állsz hozzá a gyerekvállaláshoz és neveléshez, nem biztos, hogy sok örömöd lesz benne. Folyamatos kockázatelemzés, folyamatos tökéletességre törekvés. Görcsösen nem lehet nevelni, szeretni. És egy gyereknek kb. ennyi kell: szeretet.

Egyik legjobb barátom volt ilyen. Őssejtet rakatott el. Olvasott minden tudományos könyvet. Figyelt mindenre. Aztán mikor a gyereke még csak óvodás volt, Ő már lemondóan azt mondta, hogy hát nem valószínű, hogy egyetemre fog menni a gyereke, nem olyanok a kvalitàsai. Számomra ez szomorú. Nem egy tökéletes teremtmény létrehozàsàról szól a gyerekvállalás, hanem valami másról. A feltétlen szeretetről, amit Te így nem fogsz tudni áterezni, mert csak az, fog a fejedben járni, hogy mit tegyél, hogy tökéletes szülő legyél. Bocs a személyeskedésért, de nagyon lehangoló, hogy ilyen emberek gondolkodnak gyerekvállaláson.

Persze lehet majd Te is úgy leszel, mint a spanom, hogy második után már kicsit visszaveszel.

Szerintem a kettő nem zárja ki egymást. Mármint az előre gondolkodás, és a szeretve nevelés. A te barátod lehet, hogy karrierista volt. Lehet, hogy eleve nem is szeretetből vállalt gyereket, hanem olyan indíttatásból, hogy a gyereke legyen sikeres. Nekem csak annyi lenne a lényeg, hogy a gyerek legyen fizikálisan, és mentálisan egészséges. Mentalitás alatt azt értem, hogy legyen becsületes, ne ártson senkinek, és tudjon önerőből életben maradni, összességében pedig éljen elégedett életet. Hangsúlyozva, nem boldog, hanem ELÉGEDETT életet, mert örök boldogság nem létezik. A pillanatnyi boldogság meg a hangulatinga pozitívba történő kilengése, ami idővel úgyis visszafordul, ez a ciklikusság elve.

De egy ilyen gyerek nevelése sem megy egyről a kettőre.

Tehát, az lehangoló, hogy én szülőként törekednék kihozni a maximumot magamból, hogy a gyereknek megfelelő élete legyen? Aki meg csak úgy hasraütésszerűen vállal gyereket, az meg rendben van? Fura egy gondolatmenet. Számomra teljesen érhetetlen. De hát nem gondolkodhat mindenki ugyan úgy.