Én látom a világot csőlátással, vagy túl földhözragadt vagyok?

Ahogy észrevettem az elmúlt éveket, rengeteg olyan párkapcsolatot, házasságot láttam, ahol gyereket vállalnak, vagy csak becsúszik, de megtartják és így élnek pár évet, aztán külön mennek.

Nekem a családról eléggé durva, bebetonozott véleményem van. Ha én gyereket szeretnék, akkor azt csak azzal a nővel tudnám elképzelni, akivel onnantól életem végéig együtt lennék. Nekem elképzelhetetlen az, hogy becsúszik egy gyerek és akkor évekkel később szétmennénk az adott párommal.

Sajnos apa nélkül nőttem fel, lehet ezért is ennyire sarkalatos pont ez nálam.

De azt vettem észre, hogy ma már kb 100-ból talán 1 pár van, akiknek van gyerekük és együtt is vannak.

Én megéltem ezt a pótapás dolgot, hogy milyen egy gyereknek ez, sehogysem megfelelő a gyereknek, hogy egy vadidegen férfit kell elfogadnia, aztán kepzavar alakul ki nála, hogy most ki is az anya, ki is az apa. Számomra szörnyű volt ez annak idején, főleg gyerekként.

De 31 éves vagyok már és tudom, hogy nincsenek tündérmesék, az élet nem ilyen, de mégis miért ekkora kiváltság az, hogy együtt maradnak a szülők?

Én tudom magamról, hogy soha nem lennék képes kockáztatni a gyerekem boldogságát azért, hogy ezt egy másik nőért, vagy egy hirtelen felindulásból érzett vágyért kockáztassam. Egyszerűen hányok, undorodom attól, hogy a saját kis boldogságomat, ami abban jelenik meg, hogy látom/látnám azt, hogy ott van a párom és a közös gyerekünk, és egyszerűen fejreállok attól, hogy az ő boldogságát tönkretegyem azzal, hogy valaki más érzelmeket hozna ki belőlem, is megcsalnam a párom, ami egy lavinát indítana el, lenne válás, veszekedés stb. Szóval gyönyörűen tonkretennem a gyerekem boldogságát, hogy személyes célom az, hogy elkerültessem vele azt, amit én éltem át gyerekként. Nem így vagyok beállítva. És amikor látok, hallok, olvasok olyat, hogy közös gyerek mellett szakítottak, főleg egy harmadik ember miatt, engem eléggé felzaklatnak az ilyenek, nem tudok azonosulni azzal, hogy én valaha az életben olyan helyzetbe kerüljek, hogy ha lesz gyerekem akkor hétvégi apuka legyek meg, hogy más férfinak is azt mondja, hogy apa, feláll a szőr a hátamon ettől.

Hogy, hogyan, miért képesek az emberek feldobni mindent, MINDENT egy kis érzelemért, ha valakit gyereket szül, gyereket vállalnak onnantól kutya kötelesség felelősséggel tartozni iránta, és az első ilyen szabály nálam az, hogy boldog családban nőjjön fel, a biológiai APJA és a BIOLÓGIAI anyja mellett.

Nem vádaskodásból, de nagyrészt úgy vettem észre, hogy a nők hülyülnek meg és dobnak mindent egy ilyen esetben.

Szerintetek nekem, akinek ilyen szöges, hegyes, sarkos felfogása van ezzel kapcsolatban, érdemes gyereket vallanom majd? Mikor az első ilyen szabály nálam, már kb 10-12 éves korom óta fogan bennem ez, hogy ha egyszer apa leszek én krvara nem leszek olyan apa mint az apám, vagy, hogy nagyon nem akarok hétvégi vagy hetelős apa lenni, annyira torz ez számomra, nem tudom felfogni.