Mi a legnagyobb sérelmed , amit a saját apádtól szenvedtél el?

#31 "ahol végülis nem alakult ki semmilyen érzelmi kötődés, ha valaki ebben nő fel, ott nem annyira fájó"

Ezt nagyon jól látod. Én kisgyerekként (kislányként) nagyon apás voltam, imádtam, rajongtam érte, mindig rajta lógtam. Aztán 6-7 éves korom körül elkezdett becsavarodni, rengeteget ivott, agresszív lett, elkezdett egy darab sz.rként bánni velem - meg az egész családdal -, de főleg velem. És kisgyerekként nem értettem, hogy mi történt, hogy mit rontottam el, mit csinálok rosszul, próbáltam helyrehozni a dolgot, magamat okoltam, amiért ilyen lett, stb... Iszonyatos törés volt ez nekem, az egész életemre rányomta a bélyegét, konkrétan nem tudok kapcsolatban lenni, nem tudok kötődni senkihez, mert már az első pillanattól kezdve ott dübörög bennem, hogy ennek egyszer vége lesz és az baromira fog fájni.

Többször, csúnyán megvert részegen, fojtogatott, Anyut is rendszeresen ütötte. Máskor meg én voltam a gyönyörű kislánya, akire mindennél jobban büszke. Tudom, hihetetlen, de ha józan volt, mintaapa volt. Ha ivott (elég gyakran ivott), inkább elbújtam előle, mert az is elég volt neki, ha szerinte nem jól néztem rá. Imádtam az apámat és gyűlöltem egyszerre. Sok év terápia kellett hozzá, hogy rendbe rakjam magamban ezt a kettősséget.

Egyébként haldoklik jelenleg, és nem tudom, mit kéne érezzek. Azt hiszem, csak sajnálom. Elég sz*r lehet neki visszagondolni az életművére.

Nem váltak el a szüleim , én pedig ugy nőttem fel hogy ha anyám kedves volt velünk akkor "ne kényeztesd" ha mondjuk este mesélt akkor bejött a szobába hogy gyere már mit húzod az idöt stb.

Ha segíteni akart anyám az első osztalyos hazifeladatot megcsinálni akkor: hagyjad mert az most nem fontos, ö is megtudja csinálni.

Ha reggel egy kicsit elakart kiserni az iskolába akkor is hagyjad mert van elég munka stb.

Csak akadalyozta hogy segítsen nekünk az anyánk.

Igy mindent egyedül kellett megcsinálnom, persze jatekot se vett mert minek, csak stresszelt mindig hogy ha leültünk akkor miért ülünk miért nem dolgozunk.

De ez semmi.

Volt egy sorozat a tv-ben amit szerettem volna nézni, 16evesen, ö bejött, elkapcsolta mert a hireket akarta nézni es persze "jaj miket néztek"

Meg sorolhatnám holnapig a sok sz@rt , most elvan felejtve de vhogy nem hiányzik.

Ha hazamegyek kb 1 evbe 1x akkor is az elején beszelget velünk, és örül, de utanna csak a híreket hallgatja, ha vmiben nem egyező a véleményünk akkor tiszteletlenül kimegy, meg se hallgat stb.

Anyamnak sose mondanám meg , de örültem volna ha elválnak.

A barátnőm elott is egyszer szegyenbe tett amikor 17eves voltam es meghivtam hozzánk (en is nő vagyok , nem leszbi)

A lényeg vmiért közömbös vagyok felé, nem hianyzik egyáltalán, ha évekig nem látnám akkor sem .

24

En vmiért annak orultem ha nem foglalkozik velem

Mert ha foglalkozott akkor vagy odatett dolgozni, vagy oktatott hogy mit csinaljak jobban, beleszólt vmibe.

Szóval örültem ha nem csesztet, és főleg akkor voltam a leg boldogabb ha nem volt othon.

Egyszer viszont jót is tett:

Németországba dolgozott es egy csomó edesseget es csokit hozott.

Akkor nagyon boldog voltam

Ill akkor ha kiakartam mozdulni akkor engedett hogy menjek. -de ez ritka eset volt, viszont a nemtörődésének ez volt a jó oldala csak.