Mi a legnagyobb sérelmed , amit a saját apádtól szenvedtél el?

20 éves voltam, otthon laktam, de dolgoztam már x éve főállásban, előtte gimi alatt pedig diákmunkákat vállaltam. A pénzt félretettem, nagyon szorgalmasan gyűjtöttem, volt már néhány millió forintom.

Azt mondta egyszer hogy várja, hogy meghaljak, hogy örököljön.

Azért is fájt nagyon, mert addig úgy volt bennem hogy ő az én apukám, aki szeret, aki a világon a legjobban szeret, és mindig azt mondta hogy senki más nem fog szeretni. Úgy voltam vele, hogy ha ez a maximum amit kaphatok, akkor inkább semmit nem kérek.

Mindig is a tulajdonaként kezelt, csodálom, hogy egyáltalán iskolába elengedett, ha már máshova nem. Csak az érdekelte, hogy mindenből kitűnő legyek (ami irreális, és nem is valósult meg), bele akart préselni egy képzeletbeli Ideális Gyerek képébe nem törődvén azzal, hogy saját személyiségem, saját érdeklődési köreim, saját képességeim vannak, amik nem illenek bele ebbe az öntőformába. Sosem volt lehetőségem kibontakozni, mindig azt kellett tennem, amit mások elvártak tőlem.

A mai napig féltékeny, ha csak szóba merészelek állni egy hímnemű személlyel, ami persze rányomta a bélyegét a férfiakkal való kapcsolatomra. Plusz olyan szinten paranoiás, hogy klinikai kezelésre szorul.

Azok közé tartozik, akik meg vannak győződve arról, hogy ha üvölteni kezdenek, minden vitában automatikusan igazuk lesz. Rendszeresen addig üvölt, míg sírva nem fakadok, ezen felül úgy viselkedik, mint egy négyéves óvodás: mindennek úgy kell történnie, ahogy ő akarja, különben irtózatos hisztit csap vagy egy hétig csendkúrázik. Milliószor kívántam, hogy inkább pofozzon fel, az gyorsabb és kíméletesebb, mint a menetrend szerinti jelenetei.