Mi a legnagyobb sérelmed , amit a saját apádtól szenvedtél el?

Már nincsen semmi sérelmem, elengedtem mindent, de sokáig fájt, aztán undort váltott ki belőlem, mikor megtudtam miket művelt.

Anyum érdeme, hogy sosem szólt egy rossz szót sem róla nekünk, nem akart minket traumatizálni, de sok mindent így is éreztünk, értettünk. (Minden amit tudok, már 20 éves korom felett, kifejezett kérésemre hangozz el és egybehangzóan ugyanaz, a z apai oldalról is) 5 voltam mikor váltak, Anya kezdeményezte. Ezt apánk sosem bocsájtotta meg neki, ha ő nem kell , akkor mi se neki.

Nagyanyámnál nyaraltunk, (mint mindig,ezt tudta is nyilván) betört hozzánk, én hetvenes évek végén születtem, elvitte az utolsó lemezjátszótól kezdve a biciklijeinken keresztül mindent, még a zsebpénzes malacperselyünket is. Anyu az utolsó fillérig kifizette a lakásból, mert akkor más volt a törvény, 50 %-ot kellet neki, holott egy petákja sem volt benne, de hát házasság, ergo nem lett kitúrva, de ezzel egyidőben az senkit sem zavart, hogy tartásdíjat nem fizet. Attól Anyánknak fizetni kellett az 50%-ot darabokban, mint a katonatiszt. 79-ben váltak.

40 múltam már, mikor a fülembe jutott, hogy meghalt. Azt gondolnám, megkeresnek akkor hivatalból, hogy temessük el, nem tudom, lehet azért nem történt ez meg, mert már a nevét sem viselte sem én, sem a nővérem, minden estere sokat elmond, hogy a gyomrom sem mozdult meg, mikor hallottam.

Nem haragszom rá, 17 évesen engedtem el, a "mégiscsak az apád" kezdetű szólamokra meg annyit mondtam mindig, hogy nem, a biológiai apám kizárólag, aki felől éhen is dögölhettem volna, nekem ő senki, elmúltak az idők, mikor bántani tudott a hiányával és mára csak akkor jut eszembe, ha egyáltalán, mikor ilyen kérdéseket olvasok, ilyen témák jönnek fel.

52 évesen úgy halt meg, hogy csak a saját makacsságának és szűkmarkúságának köszönhette, ezzel tönkretette édesanyánkat és nyilván megkeserítette az egész család életét.

Nem volt ott a diplomaosztómon, az esküvőmön, az én gyerekeimnek esélye sincs találkozni vele. Haragszom rá, amiért ez történt. Ha felfogadott volna egy mesterembert, sosem kellett volna hanyattesnie a hülye létrával. A fél fiatalságom azzal telik, hogy őt gyászolom, mert nagyon hiányzik minden nap, hiába telt el 6 év.

Én anyummal nem igazán találkoztam, meg élte az életét, és apámmal nevelkedtem még nagyon kicsiként, meg sokat apai nagyszüleimnél. Mindig is elhagyva éreztem magam, mert volt anyum, akit évente 1-2szer alig láttam, ha volt olyan, és apám, aki abszolút terrorban, pszichopataként "nevelt", és a nagyszüleim, akiktől viszont kaptam szeretetet, viszont SEMMI MÁST. Jó volt, hogy szeretnek, de amikor kapcsolódni akartam hozzájuk, nem értettek, és akaratlanul lenéztek, és ellegyintették a dolgot. Én már gyerekként mondtam az érveimet, és próbáltam más reakciót kiváltani, sikertelenül. Szóval törődve volt velem, ha akartam, és szerettek, de egyedül voltam. Míg lényegében csak apámban láttam valódi kapcsolatot, mert bár ha terror, és abszolút szigor volt, ahol kis hibáért, is nagyon fájdalmas fenyítést kaptam, még is amikor vele néha merészeltem valamit kapcsolódni, akkor egy nagyon értelmes választ adott, ahol meg akarta érteni azt, amit én gondolok, és amit kérdezek, és arra egy nagyon kielégítő választ adni. És tudom, hogy szeretett és szeret, csak ő sajnos egy nagyon súlyos pszichopata volt, aki kvázi veréssel tanította be a kutyáit. A végén valóban jó volt a kutyáknak, miután megértették nehezen, hogy mit akar a "gazdi", és csinálták, akkor sose volt fenyítés, és csak jutalom, és abszolút dominanciával való szabadság adás volt, amíg éppen tartott.

Nos a válaszom...

Amikor egyszer még 10 éves korom előtt valahol elmentem nyaralni apummal, egy barátjával és annak pár hónappal nálam idősebb fiával, meg annak anyjával, a barát feleségével, akkor az a gyerek nagyon rossz volt. Konkrétan direkt károkat csinált ok nélkül. Apum amúgy jó pszichológiából, de ez talán az első nap reggelén volt, szóval nem kötötte össze az utazást, a lehetséges viselkedésünkkel.

A gyerek reggel valami ottani feladatát apámnak elkezdte baszkurálni, amíg ő a pincében csinált valamit a nyaraló.., nem tudom milyén. Szólt apám, majd megint lement. A gyerek pedig megint csinálta azt a valamit, tipikus nagyon rossz gyerek viselkedés, ami még mókás egy 3 évesnek, de egy 8-9 évesnek csak abszurd. Én végig egy másik helységből néztem, ahova vissza szaladgált amikor apám feljött.

Apám feljött és mindkettőnket popsin vert, nem olyan erősen, mint szokta, mert még is idegen gyerek is, de nem is gyengén, ami nem érdekelt volna.

De a meglepetés, hogy én következek, mert nem egyértelmű, hogy csak a gyerek egyedül csinálta, és MONDOTT IS valami olyat, ide is megy egy, mert nem tudni ki volt. Ott igazából rájöttem, hogy teljesen egyedül vagyok a világban. Nincs igazi társam, mert még a saját apám, aki a "falkájába fogad", és kvázi ellát, és néha ad nevetséges örömöket, stb, a családja vagyok, az egyetlen gyereke, akivel tudok beszélni, ha van egy fontos gondolatom, ő ennyire se lát, ennyire se ért meg, ennyire se tart magához közel, ennyire.., idegen vagyok neki, hogy egy gyereket, akit eddig csak látott párszor, és együtt utaztunk egy órát, és aznap este.., hogy másnap egy ilyet csináljon és mondjon.

Szerintem ez nem csak apámtól a legnagyobb. Ez önmagában is a legnagyobb sérelmem. Ott apám közölte tudat alatt, hogy "én aki a szülőd, aki nem hagyott el, aki bár egy őrült terror-gép, de valahol szeret, és óvni akar, az egyetlen, akivel lehet értelmesen beszélni, és akkor az hihetetlen, én most megmutatom, hogy mennyire ismerlek téged: semennyire. Egyedül vagy a világban. Nem fogok veled együtt működni. Előbb cselekszem, aztán( nem) kérdezek FELÉD IS, én aki a betegségei mögött a legközelebb állt hozzád".

Köszi apu!! ^^

Egyedül vagyok.

5 évesen váltak el a szüleim, apával akkor romlott meg a kapcsolatunk. És csak romlott és romlott...

Egyik pillanatban azt hallgattam h milyen kövér vagyok. Emiatt elkezdtem fogyózni. Utána azt h egy hülye vagyok, minek akarok fogyni. És még csomó ilyen. Ha sportoltam az volt a baj. Ha nem sportoltam az...

Amikor 10 évesen azt hallottam egy kósza veszekedés foszlányból, hogy biztos nem is vagyunk a mi gyerekei, mert anyám szeretett férfiakat hívni a házba míg apám dolgozott.

Abban persze igaza van, hogy anyám szeretett félre járni, viszont tesómmal együtt pont ugyanolyan fejünk van, mint neki, mindenki megmondja az utcán, ha nem is ismer minket, hogy tiszta apánk vagyunk. Kimondottan fájó emlék.

Egyébként ennek ellenére egész életében anyám szoknyáját bújta, sose állt ki mellettünk a mindenkivel szörnyen viselkedő anyám ellen, aki meg folyamatosan verbálisan abúzált minket.