Ezt én reagáltam túl?

Bár már pár éves a sztori, de reggel épp beszélgettem valakivel, és eszembe jutott.

Körülbelül lehettem 12-13 éves, most vagyok 18.

Szóval amit tudni érdemes, hogy a ház, amiben lakunk, saját építésű. Ennek a háznak van egy emelete is, aminek bár mostmár 2 szobája van (nekem és a nővéremnek) régebben ez a tér egybe volt nyitva.

Amíg apám szobája nem lett kész, addig mindhárman az emeleten aludtunk, a "szoba" sarkaiban volt 1-1 ágy.

Most pedig a sztori:

Apám anno többször is ide hozta aludni a barátnőjét, viszont rendszeres volt, hogy éjszaka összebújtak. Ezzel alapjáraton nem is lett volna problémám, viszont ők ezt velünk egy légtérben csinálták. Konkrétan feküdtem az ágyamban, és azt hallgattam, ahogy tőlem pár méterre a szoba túlsó végében halkan sóhajtoznak.

Nyilván nem akartam bunkó lenni, és odaszólni, hogy menjenek át valami más helyiségbe, ehelyett inkább kopogtam a falon, hogy vegyék észre magukat.

Erre apám reakciója az volt, hogy lecseszett, hogy én mit kopogok a falon, miért zavarom őket, stb.

Értem én hogy vágytak egymásra, de nem lehetett volna ezt egy másik helyiségben elintézni? Nekem 13 évesen tényleg ezt kellett hallgatnom, hogy ők "boldogok"?

Én reagálom ezt túl, vagy ez tényleg beteg dolog?