Különköltözés 19 évesen egy érzelmileg zsaroló, mozaikcsaládból?
Voltak már veszekedéseink, de most elősször jelentette ki anyám és nevelőapám, hogy mostantól ebben a házban nem lehetnek jogaim, nem lesz magánéletem.
A tanulmányaimat leszarják, az első mindig az itthoni teendők lesznek, (takarítás, mosás,) azután bármi más.
Az ajtómat mindig nyitva kell tartanom, csak akkor csukhatom be, (nem kulcsra,) ha engedélyt kapok rá.
A barátom soha többet nem aludhat nállunk. (Szerintem ezt nekem szánják büntetésként, hisz kedvelik a barátomat, 2 éve már, hogy együtt vagyunk)
Nem tudom, hogy mit tegyek. Ez után a beszélgetés után felhívtam a vérszerinti apámat, akivel 22 percen keresztül beszéltem, végig sírva, levegőt kapkodva.
Mindenki nagyon segítőkész körülöttem. A barátnőm nagyszülei, az apai nagymamám és a dédnagymamám is azt mondta, hogy hozzájuk bármikor mehetek és bármeddig maradhatok, de mindenkinek van élete, ezt a kijelentést is gondolom megnyugtatásként mondják az emberek a másiknak.
Apám csak érzelmi támogatást tud nyújtani, csak meghallgatni tud, de ilyen helyzetekben még ez is elég.
A barátom 22 éves, a szüleivel él, de dolgozik. Nem akarok odaköltözni, mert ha szétmennénk, akkor ugyan ott tartanék, hogy nincs hova mennem, szóval az nem megoldás.
Megtakarított pénzem nincsen, csak kb úgy 180 ezer forint, az is jogosítványra, ami tudom, nagyon nem elég az áremelések miatt.
Még van 1 évem teknikumból, ahova nagyon kéne a jogosítvány, mert csak úgy tudom megkapni a végén a szakképesítést.
A költözés már csak azért is problemás, mert van egy pár saját pénzből vett holmim, amiket semmi képpen nem akarok itt hagyni, mert anyámék vagy kidobják, vagy eladják, vagy saját használatba veszik. (Gardrob, tv, ágy, és 200db könyv)
Nagy felindulásból nem akarok elköltözni, de ez a kijelentés, hogy "jogaim" nincsenek, és magánéletem sem lesz többet, így, hogy nagykorú vagyok, egyszerűen felfoghatatlan.
Ha valaki járt már hozzám hasonló cipőben, kérlek segítsetek. Olyan gondolatok jártak a fejemben ez után a beszélgetés után, amiket soha nem gondoltam volna, hogy az eszembe jutnak.
Vélemények, tanácsok, vagy sajat tapasztalatok, bármi segítség!
Jogilag felnőtt vagy, szóval elköltözöl ahova tudsz, viszed a motyódat, amit féltesz, aztán munka és hajrá.
Én 19 évesen érettségi után költöztem el egy táskányi cuccal, egyetemi koliba, és egyetem mellett dolgoztam, amit csak találtam. Sokszor nem ettem hetekig normális kaját, de többet én se mentem vissza és soha nem is fogok.
Ha szörnyű neki, akkor a nagyszüleihez is mehet, az neki pénzbe se kerülne. Ha nem megy, akkor még nem fáj eléggé.
Leírok mindent az elejéről.
12 - 13 évesen anyám fogott engem és a húgomat és elköltöztünk a dédnagymamámhoz. A szüleim kapcsolata azért ment tönkre, mert anyám nem kommunikált apámmal, apám pedig a sok munka mellett azt hitte, hogy minden rendben van. Ő azt látta a szüleitől, hogy az édesanyja gyereket nevel, az apja pedig dolgozik, szóval így tett ő is. Csak hogy teljesen más normák voltak a 70-es években, mint a 2000-es évek elején, így apám felfogása elég elavultnak tűnt.
Anyámnak is egy borzalmas gyerekkora volt, rosszabb, mint az enyém. Az anyja verte, piacra jártak árusítani és az sem lehetett anyámnak könnyű, hogy meghalt az édesapja, amikor még kicsi volt. Az anyja hozzáment egy hapsihoz, aki szintén fizikailag és lelkileg bántalmazta. Akkor került át a dédnagymamám gondozásaiba, az öccsével együtt.
Apám családja teljesen boldog és kiegyensúlyozott volt. Középső gyerekként ő maradt az édesanyja mellett támogatásként, amikor az édesapja meghalt.
Ezek azért mesélem el, hogy tényleg tudjatok mindenről, ami csak az eszembe jut, hogy átláthassátok a helyzetemet.
Szóval az édesanyámmal elköltöztem a dédihez, de nem éreztem jól ott magam, főleg az után, hogy az anyai nagymamám az ajtókeretnek nyomott és kényszerített, hogy nézzek rá.
Vissza tudtam költözni apámhoz, a családi házunkba, ahonnan elkezdődtek a gondok.
Alapból problémás gyerek vagyok. Figyelemzavaros, hiperaktív, diszlexiás, diszgráfiás és diszkalkuliás. Megjártam már egy jó pár pszichológust, nevelési tanácsadót és két hetet még a budai gyermek szanatóriumban is volt szerencsém eltölteni.
Szóval koránt sem vagyok tökéletes. Nagyon gyorsan elkalandozik a figyelmem és nagyon feledékeny vagyok.
Apám rengeteget dolgozott, hogy fenn tudja tartani a házat, ezért mindig csak este találkoztunk. Az az időszakom teljesen homályos. A pszichológusom úgy fogalmazott, hogy az évek alatt sikerült kiépítenem magamnak egy speciális védekezési technikát, ami abban nyilvánul meg, hogy ami rosszul érintett a múltban, azokat mind kitörlöm. Persze csak képletesen, szimplán nem emlékszek egy csomó mindenre, akár jó, akár rossz.
De azt tudom, hogy 12 - 13 évesen kezdtem el cigizni, rossz társaságba keveredni. A bukás szélén álltam, de mindig csak annyira, hogy hogy ne küldjön ki az iskola értesítőt.
Végül apám megismerkedett egy nővel, akihez pár hónap múlva oda költöztünk. Eleve a környezetváltozás nagyon nehéz volt, (17.kerületi kertvárosi részből a 7.kerületi bulinegyedbe,) de az iskolába beutazás is nehezemre esett, mivel az út majdnem két óra volt.
Átírattak egy 5. kerületi, tényleg jó iskolába, de már 7.esként, így az így is problémás beilleszkedésem még nehezebb lett. (nem is sikerült)
Ez a 3. általános sulim volt. Az elsőből a pszichológusom tanácsára hoztak el, a másodikból így pedig a költözés miatt.
Apáméknál 1 évig voltam. Voltak pozitívumok, például saját magamhoz képest elég jó jegyeket szereztem, megtanultam tanulni, viszont a kapcsolatom az új családommal már nem volt felhőtlen.
Az a baj, hogy ez az az a rész, ahol rengeteg rés van az emlékeim között, és a mai napig az apám rengeteget mesél, hogy hova mentünk akkoriban, vagy éppen mit csináltunk, mert nem emlékszem ezekre.
Azt viszont tudom, hogy voltak nagy beszélgetések, ahol ültem kukán az asztalnál, sokkban voltam és nem szólaltam meg, voltak ajtócsapkodások, hogy "nem vagy az anyám" szóval egyáltalán nem szeretném ártatlannak beállítani magam.
Egy pár hónapra a dédnagymamámhoz költöztem, amíg apám az ügyvéddel előkészítette a papírokat, és itt megtudtam utólag dolgokat.
Anyám azt mondta, őt nem érdekelte, hogy mennyi gyerektartást kap majd, csak vissza akar kapni. Miután nagyobb lettem, apám elmesélte, hogy azért nem tudtam hamarabb átköltözni anyáékhoz, mert az iratokat az anyám visszadobta, mondván, neki ennyi pénz nem elég. (itt ilyen minimális összegről beszélünk, ha jól emlékszem gyerekenként 20.000 ft.)
Mindegy, anyám belement, átkerültem hozzájuk, és azóta is velük élek. Először minden mesés volt, amolyan vihar előtti csendféle. Ekkor anyám már együtt volt a most már férjével. Ők is költöztek, Kispestre, majd vettek egy lakást Rákoskeresztúron, újra a 17. kerületben. Ott nagyon szerettem lenni, bár egy szobában laktam a húgommal, ami kb az egyetlen veszekedés volt akkor. Én szeretem tudni, hogy hol vannak a cuccaim, rendet tartok, a húgom pedig pont ennek az ellentéte.
Befejeztem az általánost, és felvettek egy 3+2 éves lovász suliba. Itt sok sikerélmény ért. Végre voltak barátaim, (a három általános sulimból 1 sem tartotta velem a kapcsolatot,) a tanárok jó fejek voltak, a lényeg, hogy kezdtem lenyugodni. A hiperaktivitásom alább hagyott, egyedül csak a matematikával voltam hadilábon, amiből érettségi előtt 1 évvel sikerült felmenteni. A családban már itt is voltak kisebb viták, de nem óriásiak.
Átköltöztünk Gyömrőre, ahol újra saját szobám lett, végre volt személyes terem. (talán ez az, amit mindig kerestem, mert a válás óta nappalikban aludtam, vagy valakivel egy szobában)
Bemutatom nevelőapámat is, mert vele kezdődtek a "kiborulásaim".
Nevelőapámnak is teljesen jó gyerekkora volt, ő volt a legidősebb a 3 fiú testvér közül. A szüleik csak felnőtt korukban váltak el, így nem értem, honnan jött ez a sok agresszió.
A legkisebb dolgokon felkapta a vizet, "lehetetlen" feladatokat adott házimunkának. (Például esőben porszívózzam ki mind a két autót, úgy hogy az egyik tényleg fedetlenül az esőn állt, a másik alá pedig befújta a szél az esőt. Megcsináltam, pedig mondtam, hogy nem szeretnék megfázni.)
Nincsen semmi bajom a házimunkával. A barátoméknál kérés nélkül szedem elő a porszívót és takarítok. De ott nem is közli senki azt, mint a nevelőapám, hogy "Egy munkahelyen sem fognak kérni, szóval ez nem kérés volt, hanem utasítás."
Ilyenek mellet anyám szó nélkül elmegy. Azt vettem észre, hogy édesanyám minden erejével azon van, hogy egy család legyünk, ha kell erőszakosan. Például a tegnap esti beszélgetéskor az is előkerült, hogy mostantól minden étkezéskor, ha nem is vagyok éhes, ott kell ülnöm.
Amikor megsokszorozódtak a veszekedések, főleg a nevelőapámmal szemben, igen is kiálltam magamért. Nem káromkodva, nem kiabálva, nem tiszteletlenül. Mégis mindig azzal fejezték be, hogy én milyen tiszteletlen vagyok.
Elkezdtem aggódni, hogyha mindig ezt mondják, akkor lehet benne valami igazság, ezért körbekérdeztem mindenkit. A tanáraimat, a szomszéd nénit, a nagyszüleimet, a barátnőm nagyszüleit és anyukáját. Mind azt mondták, hogy van stílusom, az igaz, de nem neveznének tiszteletlennek.
Veszekedés közben pedig nem látom, hogy milyen arcot vágok, így azzal nem is tudom, hogy mit kezdhetnék.
A figyelemzavarom még mindig megvan, és meglátszik az életemben. Gyakran megfeledkezek dolgokról, főleg ha nem írom fel őket a naptáramba.
2 - 3 alkalommal volt rá példa, hogy nem zártam kulcsra a bejártai ajtót. Itthon voltam, nem aludtam, fenn voltam a szobámban.
Anyáék teljesen kiakadtak, hogy kirabolnak majd minket, hogy majd vad idegenek tönkreteszik több év munkáját...
Ezt azért nem értem, mert a kapu mindig zárva van, az utcánkban mozgásérzékelős lámpák vannak és van 3 darab kameránk...
Egy kamera pont a szobám alatt van, így nyitott ablak mellett nem beszélhetek semmi személyesről, mert mindent felvesz a kamera.
A húgom is ki van készülve. A héten felhívott, hogy pánikrohama volt egy alagútban az osztálykiránduláson, és, hogy ezt nem akarja elmondani a szüleinknek. A húgom csak velem képes bármiről beszélni, például az eltitkolt fiújáról, aki kiköltözött Angliába és így szakítottak. Ezért volt olyan szomorú jó pár hétig, a szüleink meg erről mit sem tudva olyanokat mondtak neki, hogy miért van ilyen búval bas#zott feje.
Onnan tudom, hogy lenne miért veszekednem a nevelőapámmal, mert rendesen olyan megszólalásai vannak, amik szexisták, homofóbok és rasszisták.
Személyes példa: A nyaraláson a húgom megölelt, de éppen megjött és fájt a mellem. Erre a nevelőapám megszólalt, hogy "Ne nyomd, hanem simogasd".
Egy 50 éves emberről van szó, és undorodom már csak a gondolatától is, hogy esetleg hozzám érjen.
Egyszer pofán vágta a húgomat pár évvel ezelőtt, ezt meg tudta az apánk. Eljött hozzánk, kihívta a nevelőapámat és közölte, hogy a saját fiát úgy nevei, ahogy akarja, (a féltestvérünket,) de ha még egyszer kezet emel az ő lányaira, akkor megy a feljelentés.
Nem egyszer próbáltam kettesben beszélgetni az anyámmal, de a nevelőapám mindig ott termett, vagy anyám közölte, hogy ő erre most nem ér rá.
Ilyen eset volt az is, hogy szintén kettesben akartam beszélni az édesanyámmal, erre a nevelőapám ott termett, az én számon pedig kicsúszott a "kémkedni" szó, mert hát nem igaz, hogy a saját anyámmal nem tudok beszélni.
Erre a nevelőapám teljesen begőzölt, mindennek nevezett, de ebből csak a szarcsimbók maradt meg, mert ennél csúnyább jelzőt még nem kaptam felnőtt embertől.
Kelletlenül elmeséltem apámnak, aki amikor hozott haza, szintén kihívatta a nevelőapámat. Én a kocsiban ültem, hallottam az egészet.
Röviden apám megkérdezte, hogy Tényleg szarcsimbóknak nevezted a lányomat? Nevelőapám azt mondta, igen. Apám utolsó kérdése: És tényleg megérdemelte? Tiszteletlenül beszélt veled? A nevelőapám pedig meglepetésemre azt mondta, hogy nem Nem igazán. Ez még év elején történt, az utóbbi pár hónapban pedig nem szólt hozzám senki, csak a húgom és az öcsém.
Ezen a nagy, tegnapi beszélgetésen azt mondták, békén hagytak az érettségi miatt, rendesen számolták a napokat, mikor fogok leérettségizni.
A húgomtól már tudtam, hogy lesz valami a jövőben, mert ő neki rendszeresen mondták, hogy "A nővéred olyat fog kapni, hogy azt nem teszi zsebre".
Tudom, hogy anyám megváltozott, régen nem hallottam olyat a szájából, hogy "Legszívesebben én fizetnék az apádnak gyerektartást, hogy vigyen el innen titeket a húgoddal" vagy "Ezek az én elkényeztetett liba lányaim, nekem kell őket megnevelnem."
Szóval elfáradtam. A tegnapi beszélgetésen sem szólaltam fel a saját védelmemben. Ez valószínűleg már pszichés, mert nem tudok velük komolyabb dolgokról beszélni, anélkül, hogy ne sírnám el magam. És én tartani akartam magam tegnap, őszintén, soha többet nem akarok egyikőjük előtt sem sírni. El szeretnék költözni, de úgy érzem kivitelezhetetlen, és nem akarom itt hagyni a húgomat, mert vele is ezt kezdték el csinálni. Alig eszik, nem mosolyog itthon és csak 13 éves. Nem ilyenekkel kéne foglalkoznia, mégis egymás sebeit nyalogatjuk és tartjuk egymásban a lelket.
Nem tudom, van e egyáltalán megoldás erre az állapotra, de nem csak lelkileg, de testileg is látszódnak a jelei. (A héten voltam alkalmassági vizsgálaton, és a védőnő teljesen ki volt akadva, hogy milyen vékony vagyok, és így akarok fizikai munkát végezni. Hát igen, kell a munka, mert kell a pénz.)
3#
Köszönöm. Ebben minden benne volt. Lehet azért, mert jelenleg egy érzelmi roncs vagyok, de úgy látszik, hogy maradt még könnyem a tegnapi után.
9#
Főleg a nevelőapám irányítás mániás. A cégénél nagyfőnök pozícióban van, így lehet onnan hozza haza a viselkedését, na meg a munkahelyi stresszt.
Mindig voltak beszólásai és mindig jelen volt a fölényeskedő viselkedése, csak hol kisebb, hol nagyobb mértékben. Főleg a takarítás miatt torkollottak veszekedésbe a beszélgetések. Volt, hogy bejárónőnek éreztem magam, hogy az egész házat én takarítottam, ezért mondtam nemet, amikor az érettségi idején is kiosztották a feladataimat.
Megmondtam, hogy most nekem ez a fontosabb, és ha van időm és energiám az írásbelik után, akkor megcsinálom, de persze hazaérve úgy dőltem be az ágyba, mint egy darab fa. Későn is kaptuk meg a tételeinket, amiből 100 darab volt, így tavasszal teljesen el voltam havazva.(20 irodalom, 20 nyelvtan, 20 történelem, 40 biológia, angolból pedig csak a témaköröket tudtuk meg)
Nevelőapám pedig nagyon trehány, a tiszta, összehajtogatott ruháit, finoman szólva is beba#ssza a szekrénybe, nekem pedig nincs energiám a tanulási problémáimmal teljesíteni az iskolában és elvégezni az összes ház körüli teendőt.
Akiknek konrtollmániásak a szülei, azoknak annyi indok is elég, hogy SZERINTE titkolsz valamit, és amikor merészeled megvédeni magad, már jön az "amíg itt élsz kss a neved"- mantra.
Vagy "ha nem tetszik valami el lehet húzni" - ezt én is megkaptam, amikor kedvesen rákérdeztem, ugyan, mi a fszért kell kutakodni a szekrényemben? Ha ruhát keres, kérjen és adok.
És akkor még ÉN vagyok a tiszteletlen, nem ő, aki valami idióta fixa idea miatt széttúrja a szekrényemet.
De ez csak egy a sok közül, volt lakásból kizárás, amikor a munkából 2 órával később értem haza (lekéstem a hévet, írtam, hogy a kövi 1,5 óra múlva megy, mire hazaértem, már nem tudtam bemenni), stb.
21 voltam, amikor végre leléphettem, azóta sem megyek oda vissza.
Azért ez nekem is rohadt problémás lenne, amiket itt felsoroltál magadról.
Nézd, a praktikus oldala meg annyi, hogy 180 spórolt pénzből még csak elköltözni sem tudsz, mert kaucióra már nem elég, ha csak szobát bérelsz, akkor is elmegy az egész, és utána honnan lesz havi fix bevételed, hogy eltarzsd magad?
Marad a pasidhoz költözés vagy tűrés.
Nagyon durva, amiket a hosszú hozzászólásodban írtál, kérdező. Nekem úgy jön le, hogy mostohaapád egy grandiózus nárci, akár pszichopata is, aki sakkban tart a családban mindenkit. Ez, hogy hónapok óta készült, hogy na, csak érettségizz le és akkor majd be leszel fenyítve, akkor majd inasba rak, muhahaha, na csak várd ki, akkor majd megkapod... Ez elmebeteg viselkedés.
Ez az ember azt élvezi, hogy másokat így b@szogathat. Nem vagyok jogász, de a büntető törvénykönyvben is van különbség hirtelen felindulásból elkövetett emberölés és előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság között. Az, aki előre eltervezi a bántalmazást, sőt, élvezkedik rajta már tervezés közben, ez sokkal súlyosabb cselekedet, mint ha valaki hirtelen felindulásból lekeverne valaki másnak egy pofont. Most elég összeszedetlen példákat hoztam, de szerintem értitek. A megfontolt, előre eltervezett szándék súlyosbító körülmény.
19 évesen nem hagynám, hogy így kontrolláljanak. Felnőtt ember vagy, azt csinálsz, amit akarsz - és amit tudsz. Mindent elkövetnék, hogy szabaduljak onnan. Mennék apámhoz, nagyszülőkhöz, ha nincs más, egy jó baráthoz, ameddig talpra nem állok anyagilag és függetlenedni nem tudok.
Találhatsz albérletet társbérlőként. Szerintem 2-3 emberrel együtt lakni is jobb, mint egy ilyen bántalmazó mellett, mint mostohaapád.
A húgod kimenekítése pedig apád feladata lenne, nem a tiéd. Szerintem neked most magadat kellene mentened.
És kérlek, ne bántsd magad azért, mert más vagy. Jó eséllyel én is neurodivergens vagyok (aspergeres, ADHD-s, de még kivizsgálás alatt állok), átérzem, milyen mindig másnak, problémásnak lenni. Erről nem tehetsz. Anyád meg a drágalátos férje tehetnek arról, ha nem edukálják magukat a témában és szimplán csak leb@sznak ahelyett, hogy próbálnának megérteni. Ja, hát leb@szni a nálunk kisebbet sokkal könnyebb, mint erőfeszítéseket tenni azért, hogy fejlődjünk.
Menekülj és éld a saját életedet. És vissza se nézz. Sok sikert neked!
38/N
1. Jól elemezted a helyzetedet.
Emellett rendelkezel a szükséges önreflexióval, ami különösen értékelendő a felsorolt pszichés problémáid megléte mellett.
2. Az anyád és a nevelőapád nem fog változni, neked segíteni.
A nevelőapád lelkivilágát szinte bizonyosan meghatározza a főnöki pozíciója és mivel 50 éves, nehezen változna, de azt semmiképpen nem egy olyan ember kedves kezdeményezésére, aki neki alárendelt kis senki (te). Anyád hatására esetleg (övé a p|na, az fontos kontrolleszköz). Ehhez adódik, hogy anyád ilyen-olyan fasz0k után talált egyet, akinek ő is elég és aki bizonyos jólétet biztosít. Anyád mindent megtesz, hogy ez így is maradjon (pl. erőszakos családkovácsolás, ld. ülj az asztalnál). Anyád nem fog segíteni, mert amit mondotok, az zavaró tényező az ő álomképében. Ami neked probléma, azt ő nem érzi vagy az ő szemében kicsi. A faszinak meg ugyanez a köbön.
3. Költözni kell és valamilyen részmunkaidős munkát kell vállalni, és esetleg kölcsönt kérni barátoktól.
Ez a helyzet csak a mérgező személyektől való távolságtartással oldható meg. Mivel nagykorú vagy jog szerint bármikor elköltözhetsz. Azt javaslom, hogy költözz el bárkihez, aki befogad, amíg önálló nem tudsz lenni. A barátod megszervezi a kiköltözésedet (kocsi + 2 hórukkember). Anyádéknak bejelented, hogy elköltözöl, és másfél óra múlva sem te, sem semmi cuccod nincs ott.
Nyilván a nagymama/más nem vagy csak részben tud téged eltartani, ezért valami olyan részmunkaidős munkát kell vállalnod, ami nem veszélyezteti a tanulmányaidat és a gyakorlatokat.
Mivel egy fiatal felnőtt, ha nem bulizik minden héten és nem él nagy lábon, nem kerül csillagászati összegbe (csak sokba). Emiatt ne habozz kölcsönt kérni emberektől lepapírozva, amit majd megadsz. Én az öcsémtől kaptam egyszer áthidaló kölcsönt és a jegybanki alapkamatot kérte. Az inflációt minimum illik beleszámolni.
A helyzeted nehéz és problémás, az út rögös, de messze nem reménytelen.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!