Rossz ember vagyok, ha nem akarom, hogy anyám velem lakjon? Csak most érzem így? Tud ez működni?

Párommal és unokahúgommal élek együtt, 30-as éveinkben vagyunk, még nincs saját gyerekünk, a ház a miénk. Az unokahúgom évek óta nálunk nevelkedik (hosszú sztori), ez önmagában is nagyon nehéz volt, egy kapcsolatba nem várt gyereket hozni úgy, hogy senki ne sérüljön, és minden jó maradjon a kapcsolatban, az egy hosszú folyamat volt, és rengeteg ránk kényszerített változással járt, mondhatni nem a klasszikus mederben folyt a kapcsolatunk, már évek óta gyereket neveltünk közösen, mikor menyasszony lettem. Egy mozaikcsalád élete nem egyszerű a gyakorlatban, de hálistennek pár év alatt elértünk oda, hogy boldogok vagyunk, és nagyon jól megvagyunk hárman, már el sem tudnám máshogy képzelni, de abban reménykedtem, hogy most kiélvezhetjük végre ennek a gyümölcsét.

Ezután anyám hirtelen a semmiből szakított a párjával, neki nincs lakása, ezért fogta magát, és beköltözött hozzánk a leendő gyerekszobába (saját gyereket 1-2 éven belül tervezünk).

Nyilván támogattam ebben, sosem hagynám hogy egy mérgező kapcsolatban éljen, 59 éves, dolgozik, viszonylag jól keres, de vannak adósságai.

Szóval nem volt kérdés hogy jöhet ide, de én nyilvánvalóan úgy gondoltam, hogy ideiglenesen. Most kiderült, hogy annak ellenére, hogy nincs extra szoba, ő úgy gondolta, hogy már örökre itt is marad, amitől köpni-nyelni nem tudtam. Még él az anyja, egyedül egy nagy házban, oda is mehetne, de akkor tőlünk lenne távol. Nekem ez nem lenne gond, neki igen..

3 hete van itt, eleinte még igyekeztem valahogy oltani a tüzet, berendezni a szobáját, kiüríteni a szekrényt, és sorolhatnám, mindezt azért hogy ne essünk fel ebben a halom cuccban amit idehozott, de mostanra annyira nyomaszt a szitu, hogy minden nap titokban sírok.

Nem azért, mert rossz ember, nem az, a légynek sem ártana, de úgy érzem nem adatott meg nekem a saját családom felépítésének a lehetősége, már azért sem mert unokahúgomat neveljük, most meg még anyám is itt van, akit nem akarok megbántani és kitessékelni, de nem élhetek mártír életet, amiben minden rászoruló családtagomat én fogadom be. Sosem volt jó otthonom, apám ivott, anyám annak idején csatlakozott hozzá, nagyon mérgező gyerekkor adatott meg nekem, amit igyekszem megbocsátani, de éppen ezért nagyon vágytam arra, hogy én a saját családommal jól csináljam, békében, boldogságban. Itt friss a levegő, anyám ittléte pedig nagyon sok rossz emléket előránt belőlem, akaratlanul is. Párom csak sodródik az árral, neki az unokahúgom miatt is rettenetesen rugalmasnak és elfogadónak kellett lennie, most meg még ez is.

Úgy érzem megszűnt minden privát szféránk, a szerelmi életünk 0, 3 szoba egymás mellett van, egyik oldalon a gyerek, másik oldalon anyám, mi középben, a falak papírból vannak. Így nemhogy saját gyerekünk nem lesz, leülhetek kötögetni a fotelba 31 évesen.

Olyanokról nem is szeretnék panaszkodni, hogy főz, mos, takarít, és minden oylat csinál amit én csinálok a saját megszokott rendszeremben, mert biztosan tudom, hogy ezek amúgy áthidalhatóak lehetnek kis megalkuvással, de egyszerűen nem látom, hogy ez hogyan tudna működni, de egyszerűen rosszul vagyok amikor látom hogy teríti a párom alsóneműit, meg az enyémeket, egyszerűen ennek nem szabadna így lennie.

10 évet nagyon távol töltöttünk egymástól, mondjuk úgy, jót tett a kapcsolatunknak, és az életemnek. 10 év után a közelbe költözött, 15 km-re tőlünk, mondhatni még az is jól működött. Ezt már valahogy nem látom, tényleg csak sírni tudok, mert senkit nem akarok megbántani.

Nem tudom, hogy hogyan tudna működni, valaki van itt, akihez beköltözött az anyja még a családalapítás előtt, és működött a dolog?