A szüleim tényleg érzelmileg kicsinálnak vagy csak én értem félre?

Lassan 20 éves vagyok,de a szüleim még mindig gyerekkent viselkednek velem.

Anyám : rendszeresen ugráltat (olyanokért, hogy menjek ki mert mondani akar valamit, vagy menjek ki és vigyem magammal a szemetet [majd 2 perc múlva kimegy ő is]), heti szinten többször szól rám, hogy rakjak rendet, mert kupi van (holott nincs, de ha az is lenne... az én szobámról beszélünk..) folyamat hisztizik, ha későn reggelizem, vagy ha nem vagyok éhes. Folyamatosan dirigál. Sose kér meg semmire, hanem parancsokat ad. Megjegyzéseket tesz, hogy mikot mit veszek fel és miért épp azt. Folyamatosam ordít velem és zsarol, hogy nem vehetek ezt, nek vehetek azt (a saját pénzembő), nem mehetek el a párommal nyaralni, nem mehetek dolgozni ha nem csinálok mindent úgy ahogy ő mondja. A kiosztott házimunkát mindig megcsinálom mire hazajön, de ha nap közben felhív és akkor még nincs kész, akkor szúrja a csőrét. (Így egyébként hazudásra kényszerít.)

Apám : napi szinten hallgatom azt hogy mennyit dolgozik (valóban nagyon sokat, de fárasztó 10 éven keresztül napi szinten ezt hallgatni. Az hogy nem vállal ennyi munkát meg nem opció, mert akkor kitalál valamit, hogy dolgoznia kelljen), meg sem érkeztem a páromtól, már hallgattam hogy mennyit dolgozott a héten, nincs ideje semmire, mindenhez neki kell igazodnia (abszolút nincs így egyébként, ha valami nem úgy történik ahogy megszokta, akkora cirkuszt intéz, hogy olyan Budapesten nincs. Például ha nem azzal a vonattal érkezem ahogy szoktam, vagy napközben valamit kell csinálni, ami miatt nem tud dolgozni) és már sorolta hogy miket kell megcsinálnom, mert mindent ő csinál. Elmondta, hogy eldönthetem mit szeretnék. Vagy dolgozik, de akkor segítenem kell a házimunkákban (füvet nyírni stb, stb), vagy megcsinálja ő,de akkor nem tudok rendelgetni ezt azt. (Mindig mindent magamnak fizetek egyébként. Szóval teljesen jogtalanul mondta ezt.) Ezek mellett alkoholizál és minden nap részegen jön be a házba. Beszélni nem lehet vele, mert egy csökönyös szamár, és ha bárki mást gondol, mint ő, az nem helyén való.

Folyamatosan kibeszélnek a szüleim a hátam mögött. Majd 20 évesen engedélyt kell kérjek azért hogy elmehessek a páromhoz, és akkor is megszabjáky hogy meddig maradhatok.

Sosem tudtam velük megbeszélni semmit, mert az én véleményem nemigen számít. Nagyon sokszor van olyan, hogy elkezdek nekik valamit mesélni, ők pedig velem párhuzamosan nekiállnak társalogni egymással. És ha nekifutok 20x a sztorinak akkor is.

20 évesen gyerekként kezelnek amiből rohadtul elegem van. De megérteném a viselkedésüket, ha olyan lennék mint a fiatalok nagy része, hogy minden hétvégén bulizni jár. Vagy ha az ő pénzüket költeném. De abszolút nem így van. Se bulizni nem járok el, se barátokkal.

És ezek után elvárják, hogy ne legyek velük ingerült. Ha esetleg összeveszek valamin apámmal, akkor nem szól hozzám 1 hétig.

Elegem van a lelki zsarolásokból, a korlátozásokból.

Nem azt mondom, hogy nekem szörnyű sorsom van, mert vannak ennél sokkal rosszabb történetek is, de egyszerűen nem tudom hova rakni őket. És fáj hogy ilyenek. Nem oszthatom meg velük a lelki bánatom, az örömöm. Semmit. Mert nincs rá alkalom, vagy ha lenne, nem figyelnek rám. Meg hát nem is tekintem őket bizalmasaimnak. Sosem éreztem bizalmas kapcsolatot közöttünk.

Csak én gondolom túl?

Elhagyni sem merem őket. Egyetlen gyerekük vagyok és úgy érzem szükségük van rám. De idegekkel nem fogom én ezt sokáig bírni.