A szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek felnőttként is alárendelt marad, vagy akkor már mellérendelt lesz?

Nálunk sosem voltam alárendelt.

Sem gyerekként, sem felnőttként.

3-an vagyunk testvérek, mindhárman elmúltunk 30 évesek.

Alárendeltek voltunk gyerekként. Úgy érzem, hogy én mellérendelt lettem, az egyik nővérem még mindig alárendelt (ritka hülye döntéseket), a másik nővéremmel nincs kapcsolatuk a szüleinknek.

Normális helyeken soha senki nincs alárendelve senkinek. Az, hogy felnőttként bizonyos döntéseket a gyerekem helyett hozok meg, nem azért, van, mert ő az én alárendeltem, hanem azért, mert még nem elég érett ezeket a döntéseket önállóan meghozni.

Azokban a családokban, ahol nagyon megy ez az alá-fölérendeltség, áltaban aza forgatókönyv, hogy a szülő addig hatalmaskodhat a felnőtt gyerek fölött, amíg ereje teljében van, aztán amikor elgyengül, szerepcsere történik, és a gyerek hatalmaskodhat a szülőn. Gyönyörű, tényleg.

Sok a tekintélyelvű szülő, aki utasítja a gyerekét, hogy "Vislkedj, csináld azt amit mondtam!" Aztán a felnőtt gyerekével is állandóan visszaesik a megszokott kerékvágásba.

Nekem is és a feleségemnek is ilyesmi volt. ~30 évesen diplomával, elköltözve nekem már mellérendetség van, de anyukám azért szeret papolni, habár ez azon az ágon a vérükben van :D.

A feleségemnél nem ilyen jó a helyzet részben mert a ház amiben lakunk az ő családi öröksége. Ott a leválás legnagyobb mértékben egy beteg kutya altatása kapcsán lépett előre, és jelentős konfliktussal járt.

Én úgy látom, hogy a környezetváltozás nagyon jelentős szempont. Ha mondjuk a szülői házban segítesz mosogatni a szülődnek, mint mondjuk gyerekként tetted, akkon nyagyon könnyen visszaesik a régi megszokásba.

De ha egy új helyen csináltok egy újszerű dolgot, akkor nincs semmi megszokás amibe visszazuhanna. Pl. Ha apukámat elsőként kivinném egy lőtérre ahova én mondjuk hobbiszerűen járok, mindjárt én lennék a főlé/mellé rendelt, ő pedíg csak tátogna mint hal a szárazon.

Szerintem ahol gyerekként durván alárendeltség van, ott felnőttként is. Ezen csak az “segít”, ha a “gyerek” minél jobban önállósodik, elhatárolódik a szülőktől, minél kevésbé engedi be őket az életébe. Tipikusan az az eset, amikor havonta 1 óra közös vacsorázás bőven elég a szülői házban, de még azalatt is megpróbálnak mindenbe beleszólni.

Nekem is nagyon kontrollálóak a szüleim (és egyáltalán nem építő jelleggel), huszonéves vagyok, és konkrétan csak azokat a dolgaimat nem szabotálják, amikről egyáltalán nem szólok előre, csak utólag jelentem be, hogy megtörtént (pl. hogy felvettek egyetemre, amire nem tudták, hogy jelentkeztem).

Ezekből lesznek aztán a megdöbbenések és sopánkodások, hogy “ugyan miért nem keresik őket a gyerekek”.

De olyat is láttam már, ahol az összes gyerek egy idő után megszakította a kapcsolatot a szülőkkel, azok meg úgy reagálták le, hogy mindenki hülye, csak ők nem, és “ez tinihiszti, mindenki hisztizős korszakát éli”. Az összes “gyerekük” harmincon felül volt.

6 nálunk senki sem volt főnök....a szülő nem parancsol, hanem kér, segít, elmagyaráz.

A gyerek próbál teljesíteni, segíteni és megérteni, de van, hogy pont a szülő az, akitől kérnek, aki segít, vagy próbál megérteni.