A szülő-gyerek kapcsolatban a gyerek felnőttként is alárendelt marad, vagy akkor már mellérendelt lesz?

Nálunk mindig alárendeltség volt. 30 múltam és nem változott - vagyis, de, mert nem járok haza, csak kb évi 2-3x, hanem a saját életemet élem.

Ám amikor otthon vagyok, akkor nevelőanyám még mindig úgy kezel, mintha 3 éves lennék és mindent parancsol.

Mi az, hogy alárendelt egy családban?

Hivatásosoknál van ilyen, de a felelősségi körök is e szerint vannak.

Aki parancsol, azé a felelőség is.

Ez utóbbi azért valahol megjelenik, (meg kell hogy jelenjen!), a családban is.

De nagyon fontos, hogy ott nem parancsolunk először, másodszor, hanem kérünk.

Aztán van az a pillanat, mikor,... Na!

Az sem normális, ha a gyerek mondja meg, mi legyen, meg hogyan.

Sok múlik a felek értelmi szinvonalán, hogy ki hogyan neveli, (ill. tudja(!) nevelni a gerekét).

Hadd járuljak hozzá saját példámmal a válaszokhoz, remélem használható lesz:

Nálunk abban az értelemben tekintélyuralom volt, hogy midig apám szava volt a döntő de úgy, hogy nála okosabb/ügyesebb senki sem lehetett. Ugyanakkor ez nem terjedt ki az élet minden területére, például: a pályaválasztásba nem szóltak bele (igaz, az alma nem esett messze a fájától, ezért ezen a téren nem is volt konfliktus).

Ez a "szerep" az önállósodást (elköltözés otthonról, munkába állást) követően is megmaradt. Példa: már kb 30 voltam, amikor egy vasárnapi ebédnél, miután elmondtam a véleményem az aktuális témában, azt kaptam válaszul, hogy "Seggeden a tojáshéj!" Ez azóta sem változott, csak gyengült ahogy apám is gyengül(t), fizikailag és szellemileg - de a papolás, a leereszkedő stílus megmaradt.

Ugyanakkor ez a viszony nem is fordult a "visszájára" (ahogy egyik válaszoló írta), azaz sem én, sem a testvérem nem "uralkodunk" a szüleinken most, hogy egyre inkább rászorulnak a segítségünkre.