Hogyan dolgozhatnám fel azokat az emlékeket, amik kiskoromban értek és ma is hatnak rám?
Sziasztok!
Nagyon nehéz téma ez számomra, de mivel ez egy anonim oldal, fel merem tenni a kérdést.
18 éves lány vagyok, jó kapcsolatom van a szüleimmel (kisebb vitáink vannak, de mindig kibékülünk 10 perc múlva).
Van azonban egy téma, amit nem merek felhozni nekik, amióta egyszer megtettem és eléggé zokon vették.
Vannak apró emlékfoszlányaim, a legerősebb, hogy olyan 3 éves koromban, éjszaka száguldunk a kórházba, mert anyukámmal történt valami, valami pánikrohamszerű dolog és emlékszem, hogy egy nővér beszélgetett velem a váróban.
És arra, hogy féltem attól, hogy egyedül maradok.
Van egy másik kis emlékem arról, hogy anyukám olyan baleseteket, eseményeket képzel be, amik valójában nem történtek meg, viszont az ő fejében én veszélyben voltam. Egyszer azt képzelte, hogy lenyeltem valamit és megfulladok tőle.
Mai szemmel látok eközött összefüggést, néha, ha a szüleim összekapnak, a gyógyszer, vagy a pszichiátria szóba szokott kerülni, még ha csak egy felmondat erejéig is.
És az, hogy láttam kiskoromban ilyen állapotban anyámat, hogy nem tudott rám vigyázni, úgy érzem hatással van a mostani problémámra.
A szüleim túlféltenek egyébként, mióta csak megszülettem.
Egyébként elég különös lánynak tartanak, nagyon vonzanak a régi, filmek, az antik irodalom, szeretem a művészeteket. Nem járok szórakozni, nagyon kevés ember társaságában érzem magam komfortosan, mert nincs közös témám, főleg a korombeliekkel.
Viszont az, hogy ennyire közel van az egyetem, nagyon megijeszt.
Pánikolok, ha úgy érzem, magamra vagyok hagyva, úgy érzem, nem tudok egyedül semmilyen problémát megoldani, néha pedig indokolatlan halálfélelmem van, illetve a már idős szüleim halálára is gondolok és szorongok tőle. Önbizalomhiányosnak nem tartom magam, jól is tanulok.
Nemrég volt egy enyhe pánikrohamom az iskolában, ami viszont felvetette bennem a kérdést, hogy ez miért lehetett.
Szerintetek, van jogom kérdezősködni a szüleim magánéletéről, vagy a konkrét eseményekről?
Egyszer próbáltam rávenni őket, hogy beszélgessünk, meséljék el, hogy ismerkedtek meg, ki volt az első szerelmük stb. de levegőnek néznek, ha ilyesmit kérdezek.
Mit tegyek, érdemes lenne pszichológus segítségét kérnem?
válasza:Mindenképp kérj pszichológusi segítséget. Ha a szuleiddel valóban van vmi pszichés probléma, akkor tanulj a hibajukon és te inkább kérd szakember segítségét. Ő segít abban is hogy feldolgozd, illetve abban is hogy hogyan tudnád felhozni a témát a családban.
Ha szeretnél beszélgetni, írj nyugodtan, hatalmas segítség nem leszek, de van akinek segít ha legalább beszélhet a dologról. De amúgy pszichológust mindenképp keress fel.
válasza:Miért pontoztátok le az első választ? Ne menjen szerintetek pszichológushoz? Jobb ha magába zárja a dolgot és soha többé nem beszél róla, hogy aztán olyan szinten rágörcsöljön, hogy neki is legyen valami sokkal nehezebben kezelhető problémája?
Erre a kérdésre nincs más válasz. Ezt egyszerűen nem lehet egyedül megoldani, így hogy a szülők nem partnerek ebben. Pszichológushoz menni nem szégyen, sőt, erény, hogy képes vagy felismerni, hogy szükséged van egy szakemberre és a mentális egészséged érdekében hajlandó vagy megtenni a szükséges lépéseket.
válasza:"Önbizalomhiányosnak nem tartom magam"
Előtte írtad 1 sorral:
"Viszont az, hogy ennyire közel van az egyetem, nagyon megijeszt. Pánikolok, ha úgy érzem, magamra vagyok hagyva, úgy érzem, nem tudok egyedül semmilyen problémát megoldani, néha pedig indokolatlan halálfélelmem van, illetve a már idős szüleim halálára is gondolok és szorongok tőle."
Mégis minek tartod magad ha halálfélelmed van és pánikolsz egy teljesen természetes dologtól hogy egyetemre mész, szerinted ez normális dolog...?
válasza: válasza:"Vannak apró emlékfoszlányaim, a legerősebb, hogy olyan 3 éves koromban, éjszaka száguldunk a kórházba, mert anyukámmal történt valami, valami pánikrohamszerű dolog és emlékszem, hogy egy nővér beszélgetett velem a váróban.
És arra, hogy féltem attól, hogy egyedül maradok.
Van egy másik kis emlékem arról, hogy anyukám olyan baleseteket, eseményeket képzel be, amik valójában nem történtek meg, viszont az ő fejében én veszélyben voltam. Egyszer azt képzelte, hogy lenyeltem valamit és megfulladok tőle."
Ha ez a kettő valóság lenne, igen élénk emlékeim lennének a közelmúltból is. A panikbetegseg nem egy alkalmas betegség, a Münchenben by proxy meg pláne nem. Esélyes, hogy csak képzeled, hogy ezek megtortentek.
Egy pszichológussal való beszélgetés segithetne
válasza:Valahogy ennek utána kellene járni: tudom, milyen egy hároméves, és kizárt hogy ilyen emlékeid legyenek. Ha történt is valami, utólag jócskán kiegészítetted.
A másikat nem teljesen értem, miért traumatizált.
válasza: válasza:Nem értem, miért kamuznék egy ilyet. Végső kétségbeeésemben írtam, mert nem tudtem kihez fordulni vele. Kérem, ezt tartsátok tiszteletben! Ennyi emlékem van gyerekkoromról, lehet, tévedek az évszámban, lehettem 4-5 éves is, de ennyire részletesen nem emlékszem.
Ott, hogy nem vagyok önbizalomhiányos arra értettem, hogy ki vagyok békülve magammal, nem érzem rosszul magam a bőrömben.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!