Mi a legeslegrosszabb dolog,amit a szüleid Veled tettek és nem tudtad túltenni magadat rajta?

Napi szintű durva verések, megszámlálhatatlan számú törött sörös korsók, lekvárfőző kanalak a fejemen.

Annyit ért el vele anyám, hogy minden érzelmet kivert belőlem, szociopata lettem, így igazából nem is fontos, hogy "feldolgozzam".

Rendesen meghatódtam a történeteken, és mindenki nagyon nagyon nagyon erős ember, kitartást, boldogságot az élethez, és le a kalappal előttetek, hogy erősek vagytok. Van bennetek egy tűz, ami a tiétek, és senki nem olthatja ki.

Az én történetem:

Engem nem fizikai vántalmazás ért, hanem lelki, de azt még mai napig dolgozom fel. Édesanyám bipoláris, és alkoholista volt. Egész kiskoromtól kezdve én ápoltam, nem volt gyerekkorom. Az iskolából hazajövet a hányását takarítottam, feltettem az ágyra. Nem főzött rám, volt, hogy megkértem, hogy csinál-e nekem tésztát, s mondta, hogy nincs kedve. Nyolcadikos koromban minden reggel hánytam, mert teljesítménykényszerem volt. Anya nem adott nekem szeretetet, szerintem csak azért születtem, hogy apámat maga mellett tartsa. Apukám reggeltől estig dolgozott, hogy eltartsa a családot (négyen voltunk testvérek), amíg anya adósságot adósságra halmozott, engem pedig többször meglopott (eladta az ékszereimet, elvette a pénzemet a pénztárcámból). Ha a húgom megvert, és bőgtem, nem jött utánam, ha a suliban csúfoltak, nem segített. Nem jártam oviba, egy barátom sem volt, senki nem jött hozzánk mert a házunk eléggé lelakott volt, egyszóval elszigetelve éltem. Rengetegszer idegen alakok jöttek a házunk elé, anyámtól követelték, hogy adja meg a tartozását, én meg rettegtem, hogy mi fog történni. Nem szedte a gyógyszereit, többször volt rohama, ezeket végig kellett néznem, eközben ugye az iskolában ki voltam közösítve, a tanárok sem vették észre, hohy baj van, hogy hányok, senki.

Szabályok, megerősítések nélkül nőttem fel, én voltam a megmentő a családban. Anyukám után Nagymamámat ápoltam, aztán egy ideig Apukámat, és most a skizofrén testvéremmel élek együtt.

Jelenleg nem dolgozom, hanem terápiára járok, és az álmom, hogy mielőbb felépüljek és el tudjak költözni Pestre. A lelkem ment rá az egészre, most keresem önmagamat, hogy én ki vagyok, mit szeretek, ki az a kislány, aki bennem anno felnőtt lett rögtön.

Hosszú az út, és már közelítek a harminchoz, de remélem, hogy egyszer talpra tudok állni.

14-es vagyok, nálam is volt fizikai bántalmazás is, apám meghalt hároméves koromban, egy agresszív mostohaapa lett helyette, akit anyukám mindig megvédett, felnőttkoromban is elbagatellizálta, hogy az nem is úgy volt, meg hogy mert neki szar volt a gyerekkora.

A fő az volt, hogy nem kell szerelőt hívni, mert a mostohaapám ezermester, a gyerek meg le vsn tojva.

Anyukám pár hónapja halt meg, s nekem az első gondolatom az volt, hogy most szabad leszek? Megszabadultam az örökös kritizálástól?

Külföldön lakom, nem szoktam semmit se elmondani, de ha hazamentem, akkor megint jöttek a szidások.

S ő meg volt győződve arról, hogy jó szülő.

Mikor még otthon laktam, csinált nekem reggelit (amire senki se kérte), s a fejemhez vágta, hogy én elvárom.

Következő mondat meg, hogy én nem tudom, mi a szeretet.

Bakker, ha valaki szeretetből tesz egy szívességet másnak (amit az nem kért) azt nem vágja a fejéhez…

Ez mártírkodás, nem szeretet.