Mi a legeslegrosszabb dolog,amit a szüleid Veled tettek és nem tudtad túltenni magadat rajta?

Érzelmi elhanyagolás elég magas fokon, mások előtt lejáratás, beszólogatás a súlyomra (egészséges súlynál, ami persze súlyos étkezési rendellenességhez vezetett), bár fiúnak születtél volna, stb.

Már rég nem élek velük, és évi 2x ha hazajárok, akkor sem kimondott hozzájuk, de pl családi összejövetelen találkozom velük is.

Az, hogy elkényeztettek. Azt hittem, én vagyok a világ közepe, és rohadt nagyot koppantam, mikor kiderült, hogy nem.

N

Apukám meghalt, nevelőapám sokat vert. Mindig ok nélkül. Én voltam a feszültseglevezető. Nem csak nadragszíjjal. Volt, hogy véresre verte a hátam. Volt, hogy leveretett forróvízzel. Volt, hogy ugy megrúgott, nem tudtam legugolni.

És ez csak pár eset.

Anyám minden áldott alkalommal végignézte egy szó nélkül.

Nekem ez a legnagyobb csalódás. Hogy sosem állt ki értem.

Emellett egész gyerekkoromban azt hallgattam, hogy belőlem nem lesz semmi, én életképtelen vagyok, szerencsetlen vagyok mindenhez.

Elköltöztem ahogy tudtam 7éve. Azóta van egy saját házam, autóm, családom. Jó munkahelyem. Már most többre vittem mint ők valaha. És igy is hallom vissza, ezt nekik köszönhetem, mert megneveltek....

Anyám egyedül nevelt, lelkileg folyamatosan terrorizált. Gyerekkoromban egy időben túlsúlyos voltam, és a mai napig nem vagyok vékony, de annak a közelébe sem voltam soha, hogy hatással legyen az egészségemre. Állandóan megkaptam, hogy kövér vagyok, nem ihattam üdítőket, nem ehettem szinte semmilyen édességeket. Én voltam a hibás, amiért nem akartam követni anyám szélsőségesen “bio” étkezését. Ennek hála felnőtt koromra étkezései zavaraim lettek, mindent összevásárolok, amit gyerekkoromban nem volt szabad, kamaszkoromban pedig csak beszólások mellett. Tudom, hogy ez sem jó, de mégis nagyon nehezen gyűröm le a késztetést.

Az öltözködésem is állandóan kritizálva volt, mert szerinte nem elég nőies. Ilyenkor nyilván elfelejtette, hogy az ő világában kövér vagyok, tehát topban, feszes ruhákban bálna lennék. Otthon állandóan szűk melltartóban, bő ruhákban voltam már zuhany után a fürdőből kijövet is, mert nem akartam hallgatni az alakomra tett megjegyzéseket.

Semmit nem tudtam tőle megtanulni, ezért hátrányokkal indultam az életben, mindenre nekem kellett rájönni. Nem ért sok mindenhez, de nem is próbálkozik, gyakran tőlem és másoktól várt megoldást. Ha valamiben segítettem neki, abba is belekötött, hogy rosszul csinálom. Gyerekkoromban ha segítenem kellett főzni, rendszeresen olyan edényben állította össze a hozzávalókat, amiben alig fért el, normális ember neki sem kezdene úgy. Természetesen mellékevertem, ezért is én kaptam a lecseszést. Még mindig félek ha más előtt csinálok bármit, hogy elrontom és a fejemhez lesz vágva.

A mai napig azt hallgatom időnként, hogy a volt osztályomból X meg Y milyen alkalmazkodó velem ellentétben, magyarán jobb gyerekek nálam.

Ha valami bizalmasat megosztottam vele, általában pár héten belül ismerősöktől visszahallottam, így egy idő után semmit nem mondtam el neki, vagy hazudtam. Igaz, ez az én hibám is, nem tudom mit vártam tőle azután, hogy más titkait ugyanígy kezeli, sok olyasmit elmondott, amihez hozzátette, hogy csak ő tudhatna róla. Amit nem hallottam vissza, más esetben azzal is visszaélt, olyankor vágta a fejemhez, amikor a legjobban fájt.

Rettenetes volt a ház kialakítása alapból, de ajtókkal sokkal vállalhatóbba tehette volna. Lett volna pénze, de nem volt képes pár ajtót berakatni, évek után tudtam kikönyörögni egy harmonikaajtót a saját szobám elé, aminek a hangszigetelése szinte nulla. Soha nem tudtam magam otthon érezni, a felszínes, megbízhatatlan anyámtól a szobámnak nevezett lyukba tudtam csak elvonulni és valamennyire nyugodt lenni. Sokszor ott is inkább lehúztam a redőnyt, mert a kertre nézett az ablak, ahol be tudott látni.

Anyám mindezek után velem akarná pótolni a hiányzó férjet, családot, barátnőt, mindent, aztán én vagyok az érzéketlen ha megmondom, hogy ez beteges, és oldja meg a dolgait. Rengeteg más is volt, de azokon már úgy ahogy túltettem magam, vagy mélyen vannak a tudatalattimban... Tipikus olyan ember amúgy, aki azért szült, hogy valaki idős korában rányissa az ajtót, csak számára ha valami nem az elképzelései szerint alakul, akkor a gyerek egy sz*rdarab. Egyszerűen nem voltam neki jó, mert nem a kicsinyített mása vagyok.

Anyám érzelmileg elérhetetlen volt, emellett cseszegetős, beszólogatós, szekálós. Apámnak nagyon sok nárcisztikus jellemvonása volt, így utólag jöttem rá (akkor ugye ebben nőttem bele, ez volt a természetes). Nem nagyon értettem, hogy anyai nagymamám és anyai nagynéném miért nem bírják őt, de így utólag értem már.

Alapvetően egy diszfunkcionális családunk volt, szar szülőkkel, akiknek elsősorban egymással volt bajuk, és ez vetült ki ránk is. Az érdekes az, hogy emellett a testvérem volt a kivételezett hercegnő, én az utált púp a hátukon, ezzel együtt a testvérem is pszichológushoz járt évekig, kb. 30 éves kora körül, bevallottan azért, hogy fel tudja dolgozni a gyerekkorát.