Mi a legeslegrosszabb dolog,amit a szüleid Veled tettek és nem tudtad túltenni magadat rajta?

Apám egyszer csak úgy "unalmában" belém kötött. Nem történt elötte semmi, egy filmről beszélgettünk pár percel az elött.

A szokásos duma egy nagy nulla vagy, szart sem érsz, te lóf*szra sem vitted/viszed. Rettenetes síró görcs jött rám, nem kaptam levegőt remegtem. Mai napig nem tudom miért történt.

Tini koromban volt egy csúnya lábsérülésem. Gipsz majd hónapokon keresztül lábmerevítő. Sosem voltam egy vékony alkat, de akkor tény, hogy kicsit elhíztam mivel nem tudtam mozogni.

Nem volt otthon zuhanyzó csak kád így szégyen nem szégyen, de segíteni kellett a ki és beszállásnál a lábam miatt.

Apám ez idő alatt többször mondta, hogy "tiszta zsír vagy", "fuss azzal az egy lábaddal mert ez tarthatatlan" és ehez hasonlók.

Rettegtem az estéktől amikor eljött a fürdés idő.

Bármit csináltam, az nem volt elég, nem volt jó.

Egész életemben azt hallgattam, hogy bezzeg xy, holott pl a legjobb tanulók közé tartoztam. Azért sose dicsértek. De a hibáimat folyton felhánytorgatták.

A kamaszkoromban készített viaszgyertyámat anyám kidobta, merthogy a kolléganője lánya sokkal szebbet csinál.

Keresztanyám könyvtárát egész életemben nekem ígérték, mikor meghalt, anyukám megkétdezte, kellenek-e a könyvek, mondtam, ha hazamegyek, kiválogatom. Mondta ok, a padlásra viszik őket.

Hazamentem, kiderült, kidobták az összeset, mert a keresztanyám cigizett, s cigiszagúak voltak.

Hogy egész életemben úgy volt, hogy én öröklöm őket, s megbeszéltük, hogy tartsák meg, d majd átválogatom, kit érdekel.

Mikor csak Pestre tudtam menni (külföldön lakom, kirándulás volt az itteni csapatommal, nem vagyok pesti, hazamenni nem értem rá, sűrű volt a program), nem jött fel, merthogy a nagyszülők sírját rendezik..

Aztàn ebből az lett, hogy azért nem, merz nem ismeri Pestet (én se), aztán, hogy én nem értem rá (igen, sűrű volt a program, de össze lehetett volna hozni). Neki kellett volna alkalmazkodnia hozzám, s azt csak tőlünk várták el, mi alkalmazkodjunk.

Mindig, mindenki fontosabb volt, mint mi a tesómmal.

Na ez hosszú lesz.

Anyám összejött egy pasival, full idegbeteg volt egy idő után mert szarul álltunk anyagilag. Aztán anyám is az lett. Szült neki 2 gyereket akiket nekem kellett bölcsibe, oviba, majd suliba vinnem, nekem kellett otthon maradnom ha betegek voltak. Aztán mikor meguntam, hogy folyamatosan ütve/bántva voltak a gyerekek, akkor ki lettem dobva otthonról.

Utána nagy kibékülések, azóta felnőttem, én is a testvéreim is, nekem már gyermekeim vannak.

Felvetettek velem hitelt, hogy majd ők fizetik, kezelik a netbankot stb. Havonta jön a végrehajtói értesítés, én fizetem a hiteljüket.

Talán az, hogy apám kiskoromban azt mondta rám, hogy dagadt disznó.

Egyszer pedig arra mentünk az osztállyal, amerre ő dolgozott és hallottam, hogy mutatja a munkatátsának, hogy “ ő a lányom, hátul a legkövérebb”.

Sajnos ezek megmaradtak.

Velem is történtek durva dolgok:mozgássérült vagyok, van egy szellemi fogyatékos testvérem, durva válás a szüleimnél és évekig tartó terror apám miatt, ami amiatt nem ismerkedtem senkivel csak hogy védjem őket apámtól, mert ő az a tettleges fajta. Nem mellesleg brutális szegénység, ami az iskolában jött ki legjobban. Ott jött ki igazán hogy mennyire levagyok maradva a többiektől.

Szociális kézségeim nem fejlődtek ki igazán, barátaim nem voltak.

Az a legrosszabb, hogy én és a testvérem kezdünk viselkedésileg hasonlítani az apánkra, nem teljesen, de vannak jelek és ez elborzaszt.

Az a legszörnyűbb ezekben a fájdalmas történetekben/életekben/tapasztalatokban, hogy továbbadjuk őket valamilyen formában a gyerekeinknek.

Én csak akkor szeretnék gyereket, ha az élet, minden területén stabilnak érezném magam:lakhatás, munkahely, anyagi háttér. Sajnos nem hiszem, hogy összejön.

Én támogatnám azt, ha valaki tényleg nagyon durva dolgot élt meg a szülei miatt és nem tudja feldolgozni akkor ne vállalhasson gyereket!

32/f

Sajnos erről regényeket tudnék írni...

Kis koromban mikor sírtam valami miatt, akkor a folyó csap alá dugták a fejemet, hogy míg "fuldoklok" a víztől, addig sem sírok, valamint ezáltal később nem is merem majd elkezdeni a sírást, mert tudtam, hogy mi lesz a következménye. Mikor tanultam írni rosszul fogtam a ceruzát, emiatt rengetegszer üvöltöztek velem, és rácsaptak a kezemre bárhányszor is rosszul fogtam meg a ceruzát/tollat (mai napig eszméletlen csúnyán írok :D ).

Gimnazista koromban mikor jól teljesítettem, akkor állandóan azt kellett hallgatnom, hogy még jó, hogy okos vagyok, elvégre apádra ütöttél (mondta ezt édesapám, magát fényezve.) Ellenben mikor rosszul teljesítettem, akkor elhangzottak olyan mondatok, miszerint "isten barma vagyok", valamint "hogy lehet ilyen hülye gyerekem". Gondolhatjátok, hogy milyen stresszben nőttem fel, miféle megfelelési kényszer alakult ki magammal szemben....

Mikor nem tudtam egy fűnyíróban olajat cserélni, mert még soha az életben nem mutatta meg senki, akkor "használd már azt a csöpp kis eszed, ne legyél már hülye" - Majd addig folytatta ezeket a mondatokat, míg magamtól rá nem jöttem. Nagyon ritkán hangzott el az, hogy én ügyes vagyok, erős, okos, vagy bármiféle jó tulajdonság kiemelve, mert az az elvárt, általában csak a rosszat vágták hozzám.

Édesapám a mai napig lenéz és elítél, mivel nem a diplomámmal helyezkedtem el (így többet keresek, mégtöbb szabadidővel és még annál is jobb munkahelyi társaságban, de hiába, mert a diploma presztízs, abban KELL dolgozni). Mivel a diploma átadó ünnepségemet megelőzően már dolgoztam ezen a másik helyen, így az ünnepséget követő családi vacsorán apukám felállt, és kifejezte nemtetszését velem kapcsolatban, miszerint mint mindig, úgy most is a nehezebb utat választottam az életben, és bízik benne, hogy egyszer majd képes leszek végre felnőtt módjára viselkedni, helyes döntéseket hozni, valamint majd visszatérek a "helyes útra".

A diplomám megszerzését követően az első leendő alkalommal elköltöztem otthonról, majd összeköltöztem a barátnőmmel. Azóta mintha kicseréltek volna... Lett önbizalmam, vannak önálló döntéseim, és nem hurrognak le a nap 24 órájában, ha elrontok, vagy nem tudok valamit. Igyekszek majd jobb szülő lenni, mint amiben én részesülhettem. A barátnőm is hasonló cipőben járt az elköltözése előtt. Az egyik szülő hallgatott, valamint mindenben egyetértett a másikkal, aki állandóan mindenbe belekötött. Konkrétan náluk úgy indul a nap, hogy hiába 23 éves a barátnőm, az anyja minden egyes reggel megkritizálja, hogy mit vesz fel, hogy néz ki, hogy mire mennyit és hogyan tanul, hogy hova jár el, mire költi a pénzét, miért dolgozik már, miért ott és miért ennyit, miért azok a barátai akik, hogy akar elköltözni, mikor egy semmirekellő az életben és az is marad stb. Ezek után gondolhatjátok, hogy mi milyen erős támaszai vagyunk egymásnak, általában egymást bíztatjuk, hogy túl tudjunk lépni ezeken a dolgokon :) A mai napig nagyon fáj visszaemlékezni sok családi eseményre/társalgásra, viszont szépen-lassan gyógyulnak be a sebek, évente 1-2x futunk már csak össze a szülinapok alkalmával, valamint karácsonyozni, de az is bőven elég, akkor általában bepótolja a család az egész éves lemaradásukat :) 23/F

Atyaég! Olvasni is rossz volt a hozzászólásokat. A 19-es válaszából is kiderül, hogy mégis a szerencsétlen gyerek mennyire ragaszkodik a szüleihez. Az a csap alá tartás azért nagyon meredek. És ezek után még képes vagy leírni, hogy édesapám meg apukám meg egy asztalhoz leülni bármiféle családi összejövetel kapcsán...

Legtöbb ilyen "szülő" még meg van győződve a maga nagyszerűségéről. Hány ilyen lehet??

Nem vagyok egy haragtartó ember, de az ilyenek megérdemelnék, hogy a glória letörjön a fejük fölül. Mert abban biztos vagyok, hogy a külvilág teljesen normális, jóravaló emberként tartja számon őket. A munkahelyével vagy az otthonával szemben bérelnék egy europlakátot, aztán kiírnám rá az ilyen szemét dolgait. Hadd legyen a hátra levő életében olyan, akinek összesúgnak a háta mögött, hogy itt jön az a szemétláda.