“Az a gyerek, aki felnőttként elmegy külföldre és otthagyja a családját nem érdemel/kevesebb anyagi/érzelmi támogatást érdemel, mint az aki otthon marad.” Igaz vagy hamis?

11, senki nem mondta, hogy a kijutás nehéz. :) Normális munkát szerezni nehéz, még a saját hazájában is az embernek, nemhogy egy idegen országban. Nem a kulimunkákra gondolok most, hanem az értelmiségi munkákra olyan cégeknél, ahol jó a kultúra és jó dolgozni. Nekem sikerült, tudom, hogy nem lehetetlen, de igenis nehéz.

És igen, baromi nehéz otthagyni a lakhelyedet, a hazádat, a családodat és a barátaidat, meg esetleg a régi, biztos munkádat, hogy egy teljesen idegen helyre költözz, sok esetben teljesen egyedül.

És igen, ott meg kell szokni, ami nem két hét, és be is kellene illeszkedni, és tanulni a nyelvet, ha még nem tudod és elintézni kismillió hivatalos ügyet, szociális hálót építeni a semmiből sokszor, barátokat, esetleg társat szerezni, a munkát pedig megtartani stb.

És ez nem megy minden embernek, sőt, sokkal de sokkal kevesebb embernek sikerül, mint ahányan ugatnak, hogy mennyire könnyű azoknak, akik kint vannak. Nosza, akkor meg lehet próbálni!

"amikor választani kellett a pénz és a nyugodt élet, illetve a szülők között, akkor a gyerek nem a szülőket választotta."

??????

Mi van? A szülők eltartják a gyereket, megteremtik neki a lakhatást, finanszírozzák neki a családalapítást, fizetik a megélhetését?

Nem? Miért nem? Ezek szerint ők is a nyugodt életet és pénzt választották a gyerekük helyett, akit inkább arra kárhoztatnának, hogy ne tudjon előre jutni.

Meg kell szépen teremteni az anyagi támogatás hátterét a gyereknek, és akkor az nem lesz kénytelen a külföldet választani a szülők helyett, ha saját otthont és családot akar.

Ha az embernek saját magának kell mindent a nulláról megteremtenie, akkor nincs is igazi választási lehetősége.

Én nem értem ezt a nagy "külföld" gyűlöletet sokak szemében.

Most tulajdonképpen miben más az a gyerek, aki Borsodból elköltözik Pestre mint az aki Pestről mondjuk Németországba? Vagy miben más az aki 200 km-re lakik mint az aki csak 10 km-re?

Alapból szar az, ha a szülő különbséget tesz és a maga érdekei alapján támogatja a gyerekeit.

Amúgy kövezzetek meg, de valahol nem az az élet rendje, hogy "otthon hagyjuk" a családot és saját életet kezdünk, saját családot alapítunk?

Az már régen rossz, ha a szülő az alapján válogat, hogy melyik gyereke lesz önálló és melyik marad meg neki "házi kedvencként".

Ha meg a szülő azon hőbörög, hogy a gonosz gyerek a megélhetést, jó életet választja, talán gondolkodjon el azon, ő maga miért nem volt ezt képes megteremteni a saját gyermeke számára.

Hiába van lepontozva a kilences, van igaza. Nemcsak külföldre költözés miatt, de földrajzi távolság okán is kialakulhat teljesen aszimmetrikus helyzet, ami miatt a szülő bizony máshogy ragaszkodik a gyerekeihez. Leírom a saját családunkban lévő példát.

Adott három testvér. Az alapfelállas, hogy teljesen egyformán voltak kezelve fiatalnak, nem kapott egyik sem többet vagy kevesebbet a szülőktől. A középső a szülőkkel egy városban maradt. A nagyobbik kisebb autós távolságra (30km), a kicsi nagyjából 150kmre költözött. A szülők egyike már meghalt, akinek a gyors lefolyású betegsége (rák) a közelben lakó középsőre hárult, azonban a másik szülő jelenléte és a ténylegesen gyors lefolyás miatt nem okozott semmiféle konfliktust.

Most a még élő szülő tíz éve életkorából adódóan fokozatosan romlik. Fokozatosan megsüketült, megvakult, mozgása lassú és bizonytalan, tudata szűkült be, de részlegesen önellátó a napi átlagos tevékenysében, tehát képes eljutni a vécére, előkészített kaja mellett enni, stb. A középső testvér az, aki közel egy évtizede jár és rányitja naponta az ajtót a szülőre, intézi az ügyes bajos dolgait, orvosi rendelőbe cipeli ha kell. Az utóbbi időben ő az aki előkészítette a napi dolgokat is, hogy másnap megreggelizzen, stb. A másik két gyerek kontribúciója, hogy a közelebb lakó havonta jön egy-két órára, kérésre a középsőt alkalmanként kisegíti, és ránéz míg a középső távol van (évi nagyjából kétszer). A kicsi ünnepekkor látogat és ennyi. Teljesen látható külső szemmel (nekünk - unokáknak), hogy a szülő messze jobban bízik és támaszkodik a középső gyerekére, szorosabb vele a viszonya.

A gond, hogy most hirtelen beállt egy nagy állapotromlás, amiből nincs visszaút a szülőnek. Fekvőbeteg lett, részben zavart, pelenka, etetés. Orvosi javaslat a 24 órás ápolás és felügyelet, de aktív kórházi ágyon nem maradhat, és igazából nem is akarják otthagyni a körülmények miatt. És a két távolabbi gyereknek tök evidens, hogy ezt a helyzetet oldja meg és intézze a középső! Semmi mást nem csinálnak, csak telefonon okoskodnak, hogy mit és hogyan kéne csinálni, és szakértenek biztos távolságból. Természetesen minden szóba jövő megoldástól elzárkóznak: ne legyen magánszocotthon, mert drága (hát az ő örökségük csökken, ugye), ne legyen ápolónő, mert drága és amúgy se nyúljon idegen az öreg pénzéhez, leginkább a középső testvér költözzön oda, és vállalja a jó isten se tudja hány hétig, hónapig vagy akár évig tartó gondozást, míg bekerül állami otthonba (várólista jelenleg 8-12 hónap). Az fel sem merül, hogy oké, akkor hetente legyenek "forgásban", éppen ki ápolja az öreget... Hát ők messze laknak és amúgy is van életük meg rettentő fontos teendőjük (mindhárom nyugdíjas már, jó nyugdíjakkal).

Természetesen a nagyobbik már pedzegeti az öreg lakásának későbbi eladását, és ahogy írtam, rettenetesen aggódnak az egyébként jó nyugdíjjal rendelkező szülő vagyona miatt...

Az egészből csak azt akartam kihozni, hogy óhatatlan, hogy a közelben maradó gyerek az, akinek szorosabb a kapcsolata a szülővel, és az is, hogy a messzebb lévő testvér mossa kezeit bármilyen baj van - pusztán a távolságok miatt a távolabb élő a rosszabb mobilitás miatt "megbízhatatlan" ebből a szempontból, és valljuk be, hogy messziről baromira máshogy látja a helyzetet, mint közelről. És kva könnyű pofázni a közel maradottnak meg a szülőnek arról, hogy kell egyformán kezelni és ragaszkodni a totál más szerepben lévő gyerekeket...

Nekem kettő kicsi van, most elképzelni sem tudom hogy másképp kezeljem őket, de ha az egyikkel naponta találkozom, a másik meg karácsonykor nyitja rám az ajtót és havonta egyszer egy órát skypeololunk, akkor szinte biztos hogy elkezdek húzni és ragaszkodni az otthon maradt gyerekemhez. Ahogy az elvált szülők esetében is a gyerek a gyakrabban látott szülőhöz fog húzni, vagy éppen sokkal jobb a viszonya a szomszédban lakó nagymamával, mint az ország másik felén elő "messzi mamával".

19: szerintem meg az a furcsa, aki ilyen módon kijelenti, hogy bármi van, egyformán ragaszkodom hozzájuk. Bocsi, de ha 20-30-40 évig alig látom az egyiket, a másikat meg naponta, hát hogy a viharba ne lenne számomra más egyik mint a másik? Ez pusztán az emberi psziché alapja, hogy ahhoz kötődöm, ahhoz fűznek érzelmek, akivel van személyes kontaktusom! Tök mindegy hogy az anyám, a gyerekem, az unokám, akárkim... Most komolyan, ne forgassuk a szemünket, hányszor van az, hogy eltérő földrajzi távolságok miatt az egyik szülő preferált? Az egyik nagyszülő (pl az anyai) preferált? Akkor is, ha korábban volt a másikkal is szoros kapcsolat.

Ha két személy közötti kapcsolat éveken, évtizedeken át kontans lenne, akkor nem szakadnának meg rokoni és baráti kapcsolatok tömegével. Tök mindegy hogy mennyire volt szoros előtte.

Így működünk.

Más: A barátok egy zavart, csökkent kommunikációs képességű 95 éves embernél, aki már a tévét sem tudja bekapcsolni és nézni, a lakást évek óta nem hagyja el, egyszerűen értelmezhetetlen. A barátok többsége már két évtizede a föld alatt, vagy maguk is a pelenkában fekszenek. Ez megint az a kategória, amikor erőm teljében 30-50 évesen megszakértem, hogy lesz majd 40 évvel később. De nem tartozik szorosan a tárgyhoz, itt a gyerekekkel való viszonyról van szó.

(Egyébként nekem nagy véleményem nincs a barátokról, nálunk az élet milliószor bizonyította hogy egy szoros rokoni kapcsolathoz képest fasorban sincs, a barátok szublimálnak a bajban először, néhány ritka kivételtől eltekintve. Nem véletlen az sem, hogy az elmúlt években pl az európai hőhullámok kapcsán megfigyelhető "nyugdíjas halálozás" áldozatai elsősorban azok voltak, akiknek nincs vagy nem a közelben el a gyereke... Ahogy itthon is azok lesznek a csalások, öregezés áldozatai, akire a kutya se nyitja az ajtót rendszeresen.)

Végletekről beszélsz. Magyarországon alig van 95 éves ember.

A legtöbben jóval korábban eltemetik a szüleiket.

Az csak a te egyéni tapasztalatod hogy többre számíthatsz a rokonaidtól. Miközben milliószámra öregszik

a magyar gyermektelentársadalom és ez a tendencia rohamosan növekszik.