Felnőttként hiànyzik, hogy nem kaptam anyukàmtól gyerekként elég szeretetet?

30/N vagyok, és egyre többet gondolok erre, mert lassan én is szeretnék kisbabàt. Gondoskodó vagyok, biztos, hogy sokat foglalkoznék, jàtszanék, törődnék vele, hiszen tudom, hogy ő egy kis új élet. De valamiért mégis félek, hogy nem lennék elég jó. Sajnos az én anyukàm nem jàtszott velem egyszer sem, ha oda akartam menni egy ölelésért, mindig azt mondta, ne hízelegjek. Sajnos nem sok szeretetet éreztem irànyàból... Mentàlis beteg, màr rég nem tud nekem segíteni sem semmiben, még egy pohàr vizet sem tudna adni az àllapota meg a helyzete miatt. Sokszor belegondolok, hogy nem lesz ott màr semmilyen fontos eseménynél az életemben, nem tudok tanàcsot sem kérni tőle, nem érti a sikereimet sem, stb.

Sokat gondolok arra, hogy sok màs felnőttnek még élnek a szülei, egészségesek, mennek minden hétvégén ebédre vagy sütire, kapnak ajàndékot, segítséget, én sajnos semmit. Nem éreztem soha, és màr nem is fogom soha azt a tipikus "anyai szeretetet és törődést". Soha nem voltunk sétàlni, biciklizni, fürdeni egyet valahol... Tudom, bàrkivel elmehetek, de az anyai dolgokat senki nem tudja pótolni. :(