Hogyan tudtad feldolgozni azt, hogy balhés, toxikus, családban élted az életed első időszakát, ahol szinte folyamatosan Mónika-Show szintű balhék voltak? +Leírás

Fúúúh, azért ez egy jó kérdés.

Abszolút egyénfüggő.

Gyermekként szüleim alkoholisták voltak (valójában a mai napig is), rengetegszer bepiáltak és egymásnak estek.

Volt, hogy kb. 6 évesen megprobáltam közéjük állni, hogy hagyják abba a fizikai dulakodást, de gondolhatod, azzal sem törődtek volna abban a pillanatban, ha eltaposnak :)

Mindezek ellenére sikerült felnőnöm, bár, hozzá kell tenni, 17 évesen már elköltöztem az akkori párommal.

Nem mondom, hogy nincs a gyermekkorom miatt handycap az életemben... De azt vélem, jó nevelés vagy rossz nincs...csak nevelés van.

Az, hogy mi ragad meg Rajtad/Benned, az jórészt rajtad múlik. Én nem lettem alkoholista (évente vagy 3 sört is megiszok :D) és a legkevésbé sem vagyok agresszív. Láttam egy olyan képet gyerekként, amit tűzzel-vízzel igyekeztem és igyekszem elkerülni.

Ugyanakkor a függőségek ellen harcolnom kell tudatosan.

Végeredményben úgy gondolom, hogy lehet ezt lelkileg kezelni, ha olyan a mentalitásod/személyiséged.

Pszichológus sosem látott, viszont önfejlesztek nap mint nap, sőt, a pszichológiáért egyenesen rajongani tudok. :)

32/F

Sokszor egyébként az ilyen gyermekkorban megélt dolgoknak csak később, utólag vannak borzasztóan nagy negatív hatásai..

Én most a sajat bőrömön érzékelem, átgondoltam az utóbbi pár évemet, így 20 éves fejjel, hogy miért nem vagyok lelkileg kiegyensúlyozott már ilyen fiatal, és sikerült vissza vezetnem a kicsiként megélt otthoni mindennapos verekedést és ordibálást..

Így hogy rájöttem hogy ebből ered minden, a szorongásom, a pánikbetegségem, a depressziom, a rossz minták, a lustaság, hogy büdös nekem a munka, hogy pl miért érint rosszul engem a szerelem, miért esek szét benne, mitől vannak komplexusaim stb..

Már elindultam egy olyan úton hogy valahogy minden ilyen emléket megpróbáljak elfelejteni, szerintem pszchiologus segítséget fogom kérni..

Amin még változtatni szeretnék az az, hogy borzasztóan negatívan látom a jövőt..

Háborúk, Járványok, stb stb..

De egyébként sokszor az van a fejemben, hogy azért érint ez ilyen rosszul mert felnőttem..

Valószínűleg 15 évvel ezelőtt is ugyanígy ez volt, H1N1, ilyen-olyan háború, atommal fenyegetőzés stb.. csak kisgyerek volt, nem hallottam róluk, nem érdekelt, stb..

És ez lenne a normális..

Persze az emberek utólag mindent másképp látnak, az idő mindent megszépít, azt mondják hogy a világ változott, nincsenek már emberi értékek stb..

Szerintem mindíg marad minden ugyanaz, az emberi természet nem változik, vagy ha igen nem pár évszázados intervallumok alatt..

Úgy hogy a következő lépés az lesz, hogy a TVt kidobom az ablakon, a közösségi médiát hanyagolom, nem veszek tudomást semmiről, ha bombázni fogják a házat azt úgy is érzem, és keresek egy pszichológust..

Talán ez a boldogság titka 😂

Nem írok kisregényt, mert felesleges.

21 évesen leléptem, eljártam pszichológushoz, aztán max évi egyszer megyek haza.

Még nem sikerült feldolgozni, de azért mesélek, ha nem gond (ha gond, akkor is).

Rettenetesen utáltam otthon élni gyerekként, csak párszor vertek el, de akkor nagyon megalázó módon. Nem is a verés tényével van problémám, hanem azzal, hogy pl. egyik ilyen alkalommal apám kirángatott a teraszra, és ott vert el, hogy ezt mindenki jól lássa. De olyan környezetet, hangulatot teremtettek, hogy rendesen gyomorgörcsöm volt, ha kisiskolásként meghallottam, hogy valamelyik szülőm kocsija begurul a felhajtóra. Ennek ellenére én szerettem őket, a magam módján. Anyukámmal sokat beszélgettem. Azt mondjuk sosem értettem, hogy ő ezt miért tűri el apámtól (vele is minősíthetetlen, megalázó hangnemben beszélt, időnként láttam, hogy fél tőle, bár fizikai bántalmazássá csak 2-3 esetben fordult a dolog), és nagyjából 13-14 éves koromban fordult a kocka, úgy voltam vele, hogy oké, szeretem az anyám, de gyenge, amiért ezt eltűri, és minket is kitesz ennek, én biztosan soha nem leszek ilyen, illetve hirtelen megértettem apámat, hogy neki nálam is szarabb gyerekkora volt, a szülei nem szerették, de nem tudott ezen felülkerekedni, és úgy vállalt gyereket, hogy nem stabil, és nincsenek jobb eszközei, mint a bántás. Az akkori naplómban egy komplett tervet leírtam, hogy hogy fogok lelépni innen, mikor 18 leszek. Munkát vállaltam feketén, és gyűjtögettem a pénzt.

Az első adandó alkalommal elkerültem otthonról. 16 voltam, ösztöndíjjal felvettek egy távol gimnáziumba, ahol kollégista voltam, a szüleim meg elvárták, hogy hazajárjak hétvégente, és apám mindig adott pénzt is, amit én nem tudtam visszautasítani, mert a vasútállomáson nem akartam, hogy jelenetet rendezzen, illetve úgy voltam vele, hogy mégis csak kiskorú vagyok és semmilyen döntést nem hozhatok az engedélye nélkül, szóval jobb lesz vele jóban lenni.

18 voltam, mikor tényleg elköltöztem, de még akkor is hazamentem havi egyszer, mert mit fognak szólni. Akkor már pénzt nem fogadtam el, viszont cserébe azzal kezeltem azt, hogy ennyire ellent mondok a saját érzéseimnek, hogy elkezdtem idealizálni a szüleimet, és kétségbeesetten kapaszkodtam azokba a pillanatokba, amikor épp szeretet mutattak, amikor épp jó fejek voltak, stb.

26 évesen egyszer kattant bennem valami ismét. Elkezdtem valósan látni a dolgokat. Eljutott az agyamig, hogy ami velem történt, az nem oké. Hogy nem tartozok nekik semmivel, telefonhívással se, látogatással se. Ettől még beszélünk időnként, de inkább üzenetben, mert egyszerűen nem tudom rávenni magam, hogy felhívjam őket. Nem haragszok rájuk, csak nincs kedvem időt tölteni velük, rájöttem, hogy egyáltalán nem szeretem őket. Közben viszont ők sokat változtak, érettebbek lettek (mondjuk vicc, hogy lassan 60 éves korukra érik el azt az érettségi szintet, hogy normálisan tudnak kommunikálni és bánni a másikkal), és emiatt meg sajnálom őket, hogy most már építhetnénk egy kapcsolatot, mert készen állnak rá, én viszont most pont nem, mert nem tudok, mert most jöttek elő bennem a gyerekkori sérelmek, így a 30-hoz közel.

Tervezek majd pszichológushoz járni, jövő hónapban van csak időpontom. De egyébként az életem nem befolyásolja a gyerekkorom, csak sokat gondolok rá újabban.

Régebbi a kérdés, de gondolom nem elavult. Én lassan 1 éve járok pszichológushoz, de közben váltanom kellett, mert az első nem hangolódott rám és még mélyebbre taszított.

Apám alkoholista volt, de anyám volt a bántalmazó, különösen miután elváltak. Főleg érzelmi bántalmazás volt, folyamatosan ronda szavakkal illetett, minden apróságért komoly veszekedések, zsarolás, fenyegetőzés. Néha napján meg is vert. Nem kék-zöldre, de volt, hogy egy-két pofonnál komolyabbat kaptam.

Nekem óriási mákom volt, hogy 19 évesen összejöttem egy nagyon rendes fiúval, aki azóta is a párom. 21 évesen kényszerből hozzá és az anyukájához költöztem, pedig akkor még egyetemre jártam, így elég keveset kerestem. Akkoriban olvastam a Mérgező szülők c. könyvet, ami ráébresztett, hogy anyummal tényleg komoly bajok vannak. Ezután félretettem a témát. Többé-kevésbé rendben volt az életem, bár elég stresszes típus voltam, illetve voltak komplexusaim, irreális félelmeim is. Lett néhány testi panaszom is.

Egy párkapcsolati mélypont kényszerített bele, hogy szakember segítségét kérjem. Mindkét pszichológus alátámasztotta, hogy anyu bántalmazó (nekem ez nem volt addig egyértelmű). Nagyjából úgy látom, hogy a lényeg, hogy légy magaddal nagyon őszinte, amennyire csak tudsz.

Merd beismerni magadnak, hogy haragszol, gyűlölöd, stb. Ki kell boncolni a dolgokat, el kell mesélned azokat, amik veled történtek úgy, hogy kifejted, mit éreztél, mit éltél meg akkor. Nekem sokat segít az írás ebben. Szerintem amint ezeket helyreteszed, rájössz, hogy mennyire normális, értékes ember vagy. Nagyon fontos megtanulni szeretni önmagad, és az majd teljes értékű életre fog ösztönözni. Ebben az önszeretetben nekem pl. a belső gyermek munkák egész jól jöttek.

Sok-sok könyvet is olvastam, illetve a youtube-on is vannak klassz csatornák, amik segítenek felismerni a bántalmazást, illetve, hogy kevésbé érezd magad egyedül, meg nem értettnek. Olvasgass a C-PTSD-ről, vagy ha olyan jellegű volt a bántalmazás, akkor érdemes a nárcisztikusokról szóló videókat keresni.

Még nem vagyok kész, de már összehasonlíthatatlan a dolgokhoz való hozzáállásom. Sokkal tisztábban látok.

A manipulációt kicsit nehéz helyrerakni fejben, de az is kb. külön bántalmazási forma.

Ha még nincs jelen az életedben, vezesd be a mozgást, esetleg a meditációt, relaxációt, kedveskedj magadnak. Találj esetleg valami hobbit. Tedd minél gazdagabbá az életed, mert hidd el, megérdemled, kijár neked.

5 év pszichoterápia. Fentebb többen leírtak hasonló életet, mint amiben én is felnőttem. Nárcisztikus anya, alkoholista apa. C-ptsd.

Most már elég jól vagyok, a kapcsolatot megszakítottam a még élő toxikus rokonokkal, barátokkal is.