Nincs anyukám. Egyre jobban fáj. Mit csináljak??

Hárman neveltek fel, anyu és az anyai nagyszüleim. A szüleim elváltak, amikor megszülettem. Felnőttként tudott csak kapcsolódni hozzám, addigra alakult ki igazi apa-lánya kapcsolat. Nem éltem vele egy percet sem, nem ő nevelt fel. Ettől függetlenül már nagyon szeretjük egymást. Minden helyrejött vele, megbeszéltük a múltat. Ő volt, aki befogadott, amikor anyu meghalt, meg a padlón óbégattam a fájdalomtól. Ő mondta, hogy gyere, aludj nálam. 1 év lett belőle, amit hálásan köszönök, mert sok mindent behoztunk az elmúlt majd' 40 évből. Sok élménnyel gazdagodtunk, ami már örökre apává és lányává tett minket. Már ő is úgy halhat meg egyszer, hogy tényleg van egy lánya, és nemcsak papíron, ami 30 évig bántotta őt.

A ház, amely felnevelt, kiürült. Először 12 évesen néztem végig, ahogy a szeretett nagyapám, egész addig apám helyett apám kómába esik, majd pár óra alatt előttem hal meg otthon.

Aztán 17 évesen néztem végig nagymamám haláltusáját a kórházban, ahová minden nap jártam, s ahol órákig lehettem vele, még annó 20 éve ezt nem szabályozták szigorúan. Ápoltam, ahogy tudtam, mert a kórházi ellátás akkor sem volt fényes. S amikor elmentem, minden nap egy bizonyos helyre jártam sírni, hogy senki se lássa. Néztem, ahogy leépül és üvöltöttem a fájdalomtól azon az elhagyatott helyen. Ő az az igazi, nagymamamás nagymama volt, akikről már csak retró legendák szólnak. Nekem megadatott, de csak 17 évig.

Most pedig anyukámat néztem végig, a haláltusáját, ahogy berohantam vele a kórházba, ahogy az utolsó útjára kísértem, karonfogva, lassan, csak mi ketten együtt, mert egy tolószéket se voltak képesek adni. Többé nem állt lábra, és 26 óra múlva meghalt.

Minden kiürült, a ház olyan, mint Red Rose.

Csak én maradtam itt dísznek, de nem tudom, miért! Különös vicc ez az élettől!