Más is félt már attól, hogy meg fog halni az anyukája, apukája, miközben semmi bajuk sem volt nekik?

Késői gyerek vagyok. És egyetlen. Apukám 68, anyukám 63 éves. Én 22.

Hála az égnek egészségesek mindketten, anyukám egy szem gyógyszert sem szed, aktív, sosem volt semmilyen betegsége az influenzákat és hasonlókat leszámítva. Apukám, igaz magas vérnyomásos, szed is néhány gyógyszert, de ezek segítségével ő is teljesen rendben van.

Csak ha belegondolok, rengeteg ismerősömnek mentek el a nagyszülei mostanában, nagyon sokuknak 60-70 év között voltak. Nekem meg a szüleim ennyi idősek. És nagyon szeretem őket és fogalmam sincs mi lenne velem nélkülük. Mármint, nem olyan értelemben, hogy életképtelen vagyok. Hanem totálisan egyedül maradnék. Se testvérem, se párom, unokatestvéreim mind idősebbek, nem tartjuk a kapcsolatot. Még egy nagynénim van, akivel jó a viszony, de ő is 70 fölött van. Szóval, félek attól, hogy hamar egyedül leszek hagyva ebben a világban. És olyan rossz belegondolni abba, hogy ilyen idős szüleim vannak.

Még akkor sem akarnám elveszíteni őket, ha lenne már saját családom. Akkor sem hinném, hogy könnyen át lehet vészelni egy ilyet. De így meg méginkább fájna. Félek, hogy “idő előtt” -tehát amíg én ilyen fiatal vagyok- elmennek.

Ez önzőn hangzik. Úgy, mintha magamat félteném. Ami részben igaz is. De őket is nagyon szeretem.

Azt is olyan rossz látni, hogy idősödnek. Apukám, ugyan írtam, hogy jól van szerencsére, azért délutánonként már kötelezően beiktat egy alvást, mert anélkül használhatatlan. Vagy múltkor közelről vizslattam anya kezeit, és láttam milyen ráncosak már az ujjai. Nem az esztétika miatt zavar. Hanem, maga a tudat, hogy idősödik. Olyan keze van, mint az idős néniknek.

Tudom, hogy nem muszáj meghalni 70 évesen, simán lehet, hogy még élnek 20 évet is, de néha irracionálisan félek ettől.

Hogyan jussak túl ezeken az érzéseken?