A saját családom szerint unalmas vagyok, unalmas amiket mondok?

Elmúltam 30, 12 éve nem otthon élek. 8 éves a fiam. Szüleimmel havi 1x találkozunk egy hétvégére kb, messzebb lakunk. Telefonon heti

1x beszélünk kb. Egy évben 2x elmegyünk együtt 2-3 éjszakára kirándulni. Az egyik alkalom most volt. A helyen ott volt az egyik régi osztálytársam, meglepő volt, mert messzire mentünk. Kínos csend volt a szálláson a családi körben, így elkezdtem mesélni, hogy akivel találkoztam honnan ismerem, emlékeznek-e rá a szüleim, mi volt, hogy volt a suliban, mire vitte ez a régi barát. A fiam ezeket még nem hallotta. Anyám rázendített, hogy miért beszélünk erről, kit érdekel, mindenki hallotta már ezeket 100x, én a múltban élek, normális ember 18 éves kora előttről alig emlékszik valamire, mert nem ér erre rá. Ő egy osztálytársa nevét se tudja, meg se ismeri őket, minek. Azt szajkózták az Apámmal, hogy én egy unalmas ember vagyok, aki ugyanazokat a sztorikat tudja évek óta mondani. Apám viszont csak a politikáról tud beszélni és fröcsögni, panaszkodni, Anyám meg évek óta egy nagyon gazdag embernek dolgozik és a kb egyetlen témája, hogy ez az ember mit csinált, hova ment, mit vett, mit csinál a felesége, hogyan öltözik, milyen márkákat hord. Már úgy ismerjük az életüket mint egy szappanoperát, pedig én még csak nem is találkoztam velük soha, de a gyerekükről és a kutyáikról is mindent tudok. Ez miben jobb? Kínos csendre miért baj ha a múltból hoz sztorikat az ember?