Mit tegyek ha anyukám semmibe veszi a betegségem mert mentális betegség?

Üdv a klubban.

Kb kiskorom óta pánikrohamaim voltak/vannak, csak már megtanultam jobban kezelni. Idősebben jöttem rá, hogy igazoltan az lehet, miután kardiológiai és vérvizsgálatok sosem mutattak semmit.

Semmibe vették. Ha nagy nehezen megnyíltam, hogy azért nem szeretek egyedül közlekedni/utazni néha, mert rosszul vagyok legyintettek, meg "persze, nem így néz ki az, aki pánikbeteg".

Egyszer össze is vesztünk, mert ment róla egy riport a tv-ben és az egyik családtagom megszólalt, hogy ez csak hiszti szerinte meg nem betegség, mire rászóltam. Majd megkaptam, hogy mit tudok én erről, én csak bebeszélem, azt se tudom mi lehet ez. Soha előtte nem nyíltam meg erről, akkor először. És ezt kaptam.

Van egy barátnőm, aki szintén pánikos lett egy nagy trauma után és röstellem, de rosszul esett látnom, hogy mindenki a kedvében járt a családban és az ő szava volt a szent, mert szegénynek olyan nehéz..

Nagyon rossz érzés, ha senki nem veszi komolyan a bajod. Párom mellettem áll bennem, meg a barátaim, akik tudnak róla.

Az a baj, ha valakik ezeket modern hisztinek gondolják, nehéz őket meggyőzni.

Mert ami külsőleg láthatatlan, az számukra nincs. Ugyanúgy, mint a home office vagy bármilyen nem kétkezi munka. Ezt a mintát hozták, berögződés.

És miattuk lettél ilyen.

Én már nem is várok megértést a családomtól. Én is bipoláris vagyok, de hívtak már bolondnak, hülyének, hisztisnek. Igen, a családom... miközben miattuk lettem ilyen. Mikor összevesztem apámmal mert halálra idegesített ezt mondta: Na látom nem vetted még be a gyógyszert...

Tőlük ne várj el semmit de tényleg, és megértést se. Én próbálok szintén betegtársakkal beszélgetni a nehézségekről.

Nem berögződés ez, hanem élettapasztalat. Home office nincs, mert nem látszik? Eredménye attól még van, és kimutatható. Számokkal például, de nyilván munkától függ.

Azért nem veszik komolyan, mert mindenki erre hivatkozik. Divat lett. És valóban, a legtöbb depresszió csak hiszti. Nem komolyan vehető, mikor egy tizenéves kislány nem kapja meg, amit akar, mert az pl. egy 500 ezres iphone, és ő depressziós, mert őt nem értik meg, őt semmibe veszik, őt elhanyagolják. Majd kinövi, ahogy a legtöbben, és fogalmatok sincs, mi is az igazi depresszió, amikor kilátástaln minden.

Pontozzatok le, ezzel önigazolást nyerhettek ugyan, de egyebet nem. A kérdező is... lett egy diagnózis, megváltozott minden. Tehát megmondják, mi a bajom, rákeresek, olvsgatok róla, és onnantól arra hivatkozok, mondogatom másoknak, mindig ezzel takarózok... na pont ezért hiteltelen! Aki depressziós, az nem mondogatja, nem kérkedik vele, nem büszkén meséli fűnek-fának.

Tudod, hány bipoláris ember van körülötted? Kva sok! Észre sem veszed rajtuk. Mert élik az életüket, és ez az élettel jár! 10-ből 8-9 embernek biztos, hogy vannak mentális problémái, de kezei őket, vagy kezeli a környezete, vagy simán csak problémázik, balhézik dolgokon, de nem kezd el ezen agyalni. Van fogalmad róla, hogy milyen rohadt sok a pszichopata és a szociopata köztünk? Vagy a nárcisztikus? Tudod, mit jelentenek ezek? Észre sem veszed, lehet együtt élsz velük, de nem tudod. Csak hogy "anyukám ilyen", a "tesóm meg olyan", holott ez is kb annyi, mint a te bipolaritásod. Amikor egy ember, pl a munkahelyeden a főnököd határozott, sikeres, kemény ember, az nagyon sok esetben egy pszichopata jellemet takar. Vagy egy szigorú tanár. Vagy egy arrogáns eladó a boltban, szociopata jegyeket mutat. De nem tudod még, mert tiniként még ez újdonság, és azt hiszed, te vagy a különc. Sajnos nem. Mind azok vagyunk. Majd eltelik pár év, és rájössz, hogy ezt egész egyszerűen csak úgy nevezik: élet.

Nyilvánvaló, hogy egy tiniről van szó: "anyukám", "meg minden"

Anyuka egész egyszerűen csak próbál helytállni az anyaszerepben, de egy kamasz gyereknek ez egyenesen hadüzenet.