Miért kell azzal traktálnia anyámnak, hogy vállaljak majd gyereket?

Legalabb nem sürget, lévén , hogy a húszas éveim legelején vagyok, csak mondogatja, hogy ő szeretne nagymama lenni. Tesóm nincs, szóval ha én nem vállalok gyereket, akkor nem történik meg, hogy ő nagyszülő lesz. De még ilyen speciális igényei is vannak anyámmal az unokákkal kapcsolatban, hogy legyen minimum kettő, és vérszerinti.

És hogy ez nekem is jó, mert azért KELL gyereket vállalni, hogy öreg koromra ne maradjak egyedül, ő is ezért vállalt gyereket. A partner mindegy milyen, csak csinálja meg a gyereket, és akkor együtt kell maradni vele, mert mekkora gáz egyedülálló szülőnek lenni. (Hát hogy is mondjam... Nem vagyok teljesen toppon a szociális képességek téren, de anyu és apu kapcsolatán látszik is ez az elv)

Nálam meg van egy olyan gond, hogy egyrészt lehetséges, hogy autista vagyok. (Még nincs pontos diagnózis, folyamatban van a dolog, ennél jobban nem is mennék bele) Ez meg amúgy nagyban megmagyarázná a szociális életem nehézségeit, de erről az esetleges "problémáról" anyám nem hajlandó tudomást venni. Holott emiatt lehet nem is tudnék normális párkapcsolatot kialakítani, bár az ő gondolkodása szerint nem is kell, bőven elég ha meg van csinálva a gyerek, aztán roasz hangulatban el éldegélek egy háztartásban a gyerek apjával. Másrészt nehezen kommuniálok úgy a 8 alatti korosztállyal, ebből adódóan el sem tudom viselni őket hosszú távon. Az ovisoktól, kisbabáktól kifejezetten szorongok, a puszta jelenlétük is feszélyez, akár annyitól, hogy egy buszon vagyok velük. A hangos hangoktól, mint érthetetlen kiabálás, visítás, sírás teljesen kiborulok, és azért a gyerekek szoktak sírni, meg ilyenek. Konkrétan minden megvan egy nyolc év alatti gyerekben, amit nem bírok elviselni, ezáltal nem tudnám szeretni se. Anyám meg erre olyanokkal jön egyszer úgyis nagyobb lesz és majd megszeretem. Milyen remek terv, kb nyolc évig, élete első nyolc évében nem tudom elviselni szegényt, problémái lesznek belőle, és még az is kérdés, hogy annyi év után meg tudom-e szeretni, vagy túl nagy nyomot hagy bennem az, hogy pont annyira elviselhetetlen volt számomra, mint bármilyen átlagos gyerek, átlagos viselkedése. Remek ötlet, tényleg.

Erre mindig megkapom tőle, hogy akkor meg minek készülök tanári pályára, ha utálom a gyerekeket, ha azt tényleg akarom, akkor a saját gyerekem igazán nem lenne akkora teher. De basszus, középiskolában szándékozom tanítani, nem

véleletlenül, ott nincsenek 0 és 8 közötti kisgyerekek.

Ha véletlenül javulna annyit a helyzetem, hogy a szociális képességeim intimebb helyzetekben (nem feltétlenül párkapcsolat, csak szimplán megfelelő érzelemkifejezés minimum olyan emberi kapcsolatokban, amik nem romantikus jellegűek) akkor is maximum örökbefogadás jöhet szóba, és 10 év alatti gyerek nem. De mondom, erre sem látok sok esélyt.

Anyám ezek ellenére ignorálja a szerintem teljesen ésszerű, gyermekvállalásr kizáró tényezőket, és heti szinten elmondja, hogy nekem 2 VÉRSZERINTI gyereket KELL vállalnom, hogy Ő NAGYMAMA LEHESSEN. Komolyan, miért kell ehhel traktálni?