Szülők, lehet jobban szeretni az egyik gyereketeket?

Lehet, hogy egy ember egyféleképpen tud szeretni, viszont nem minden embernek ugyanazok az "igényei"

Tehát a szüleitek ugyanannyira szeretnek, csak téged máshogy kellene szeretni, mint ahogy ők tudnak.

Persze, hogy lehet.

Aki mást mond, egyszerűen még magának is hazudik.

2 gyerekem van, bár még nagyon kicsik, nincsenek is "készen", ami a személyiségüket illeti, csak pár alapvető vonás alakult ki. A nagyobb óvodás, félénk, mélyérzésű, szeretetéhes, imádnivaló kis csodabogár. A kisebbik még csak féléves baba, nyitott, derűs, mosolygós, imádnivaló kis boldogság. Nem azért ilyen, mert minden baba ilyen; a nagyobbam ennyi idősen mindenkitől félt, sírt, már megvolt benne a visszahúzódó természet, nem is sejti, milyen fantasztikusan szeretnivaló gyerek, milyen halálcuki. Nagyon mások, mégis egyformán szeretem őket, mindkettőjüket azért, amilyen. Mint 2 különböző, gyönyörű dísz a karácsonyfán, amik közül nem tudnék választani.

Persze a koruk miatt még nem nagyon találkoztam a személyiségük árnyoldalával. Még nem alakult ki az enyémtől nagyon eltérő értékrend, stílus, nincs rosszindulat, nagyképűség és hasonlók. Ha lenne egy jó fej, rendes gyerekem, meg egy olyan, aki emberileg szar alak, valószínűleg a normálisat jobban szeretném, ha őszinte akarok lenni.

Mint gyerek pedig azt mondom, anyánk valószínűleg ugyanannyira szeret minket a testvéremmel, de a tesómmal mindig közvetlenebb kapcsolatban volt (gondolom hasonlóbb a természetük, kommunikációjuk), és ezt úgy éltem meg, hogy engem nem igazán szeret. Pl. hozzá gyakran odament beszélgetni, nekem meg akkor is csak röviden válaszolt, ha néhanapján kérdeztem valamit; érdeklődni nem érdeklődött. Szidva, bántva viszont soha nem voltam, se szóban se máshogy, és nem is "bezzegelt" nekem a testvéremmel. A szimpla szeretetnyilvánítás (mondani, hogy "szeretlek", megdícsérni a másikat csak azért, amilyen, ölelés, puszi) nálunk nem volt szokás, pedig talán az ellensúlyozhatta volna az elhanyagoltság-érzésemet. Így viszont nem kaptam semmi pozitív visszajelzést, sem közvetlen sem közvetett módon (törődéssel), és egyszerűen csak azt éreztem, én nem vagyok fontos, nem kellek, tehát nem vagyok jó és nem szeretnek. Ahogy felnőve rágom a múltat, tanultam belőle valamit, de most, szülőként látom csak igazán, mennyire nehéz, bizonytalan talaj jól szeretni, úgy, hogy azt a másik is érezze. Minden jel arra mutat, hogy anyának velem csak nem sikerült, de valójában szeret.