Gyerekként és fiatal felnőttként szoktatok beszélgetni a szüleitekkel az érzéseitekről?

A 9-es kamuját el ne hidd. Már nem ez az első kérdése, ahol henceg a kitalált marhasággal.

Kérdező: nem. Semmit nem mondok nekik úgy kamaszkorom óta, mert minden felhasználnának ellenem - mint tették is, míg őszintén beszélgettem velük.

Nem hazudok, egyszerűen nem válaszolok a számomra kényelmetlen, vagy túl személyes kérdéseikre.

Semmi közük hozzám.

Nem.

Jó későn jöttem rá, hogy egyáltalán ilyet lehet, miután láttam, hogy anyám vagy másfél órát beszélgetett a bátyámmal lelki dolgokról.

Másnak én is odamentem anyámhoz, amire kb. annyi volt a válasz, hogy "na, és? nekem is vannak bajaim!". Azóta nem próbáltam, mert csak az álasszertív szövegeit nyomja, miközben még mindig évtizedes sérelmeket okoz a bajaiért.

Szóval, igen, lehetne is beszélgetni vele, meg nem is.

Nem.

Keveset tudnak rólam, édesapámnak többet mesélek mint anyámnak.

Anyámmal sosem jöttem ki jól, ma ks képwsek vagyunk 5mp alatt összevitatkozni.

Világ életemben rühelltem anyám kontrollmániáját, aminek sosem engedtem. Mai napig képes olyanokat kitalálni rólam "ő mindent tud, pláne jobban" alapon ami max az ő fejében létezik. Sosem hallgatott meg, helyette mindig közbevágott és kioktatott. Hát kösz nem.

Felnőtt vagyok. Olyan szinten szoktam, hogy mesélek dolgokról, eseményekről, és elmondom, hogy például ez felbosszant, az stresszel, emez elkeserít, amannak örülök. Jól ki is részletezem, hogy mi miért, körülírom, kibeszélem magamból.

De vannak dolgok, amiket nem osztok meg vele. Magánéleti dolgok, például a párkapcsolati problémáim egy bizonyos szinten túl szerintem nem tartoznak rá. Van olyan is, ami nekem túl nagy falat, nem tudok vele beszélni róla (kicsit jobban tudnék olyannal, akinek vannak ugyanilyen tapasztalatai, legjobban pedig - bármilyen furcsán is hangzik - egy teljesen kívülálló vadidegennel tudnék beszélni róla), például gyerek- és fiatalkori traumák, azokból visszamaradt szorongások. A nagyon saját, igazán fájó gyengeségeim. Azokról nem tudok.

Olyan előfordul, hogy ha mondjuk úgy látja, túlzottan a szívemre veszek valamit amit nem kéne, megvilágítja nekem egy másik oldalról a dolgokat, hogy lássam, nem is olyan súlyos. De olyan óriási, elmélyülős lelkizés, hogy "óóó, az érzéseiiiid", olyan nem volt. Hozzáteszem, olyan borzasztóan nagyon mély a barátnőimmel sem volt. Csak nekik (részben) más dolgokat nem tártam fel. Kinek-kinek személyiségéhez igazodóan árultam el azt és annyit, amit úgy éreztem, jól meg tudna érteni. Nem mintha bődületes nagy titkaim lennének. Csak félek attól, hogy hülyének néznek azokkal a problémáimmal, amik abból fakadnak, hogy nem ugyanolyan/ugyanaz az ember vagyok mint ők. Mert nekik az a probléma nem lenne probléma.