Mégis mi fog hiányozni azoknak a szülőknek, akik nem tudják feldolgozni a gyerekük önállósodását?
Szülőként, anyaként sem értem azokat, akik kiakadnak, mikor a gyerek el akar költözni (véglegesen, vagy akár csak egyetemi kollégiumba). Arra gondolok, mikor azon búslakodnak, hogy már nem kell róla gondoskodni.
Mitől olyan fájdalmas az, hogy eggyel kevesebb személyre kell főzni, takarítani (ezekhez sok szülő a különköltözés után is ragaszkodni próbál, de Jézusom, miért?), és hogy nem a szomszéd szobában alszik, hanem máshol? A beszélgetés hiányozhat, de jó kapcsolat esetén az úgyis megmarad 1-2 hetente, és azért a szülők elsöprő többsége amúgy sem beszélget naponta 1-2 órát sem a felnőtt gyerekével, akkor sem, ha az otthon lakik, többnyire csak jártukban-keltükben váltanak pár mondatot, ami az együttéléssel együtt jár.
Szeretem a gyerekeimet, de úgy érzem, hogy ha eljön az idő, és "üresebb lesz a ház", akkor az efeletti meghatottságomnál jóval erősebb lesz az örömöm és a megnyugvásom, hogy tudnak gondoskodni magukról, és szépen haladnak előre az életben, tehát rendben vannak, boldogulnak. Büszke lennék, nem szomorú, és a világért sem jutna eszembe akadékoskodni, hogy maradjanak itt velem. A legjobbat akarom nekik, és nekik ez a legjobb, nem a tőlem való függés. Azt meg egyáltalán nem bánnám, hogy a munka kevesebb. Eleget gürcölök születésüktől felnövésükig (ez jár is nekik, én vállaltam őket, de) jó lesz már pihenni egy kicsit, nem "gondoskodni".
válasza: válasza: válasza:Igen-igen, jókat ír az #1.
Ugye van az a vicces mondás, hogy "ha kirepülnek a gyerekek, és a kutya is megdöglik, akkor kezdődik az ÉLET".
:))))
Viccet félre, amit kérdező te írsz a második bekezdésben, az is 100%-ban helyénvaló. Én is pont így éltem meg. Nyilván hiányzott a jövés-menés, dumálás, stb. stb. eleinte - de egyrészt tudtuk, hogy ez az élet rendje, másrészt tényleg örültünk, hogy jól megállják a helyüket tőlünk leválva is.
És igen, jó az, hogy nem kell napi szinten pörögni, aggódni, hanem magunkkal tudunk foglalkozni. Új célokat találni, élni az életünket. :)
válasza:Kérdező!
Mintha a saját gondolataimat olvastam volna.
Nem is értem mi ez a beteges ragaszkodás sokszor.
Én is várom már a gondtalanabb reggeleket, a tovább alvást, hogy végre akkor eddzek és tanuljak nyelvet, amikor nekem jó, nem amikor jut rá idő.
Én is odaadó anya vagyok, de bizony már megkönnyebbüles, hogy egyre önállóbbak és persze büszkeség is, mert én ill. a férjem neveltük, formáltuk őket ilyenné.
Akkor nem én vagyok az abnormális anya?
Mert amikor az el nem engedés tényleg nagy szeretettel párosul (vannak, akik úgy nem akarják elengedni a gyereket, hogy közben nem győzik kritizálni és szidni, de gondolom ott inkább anyagi megfontolás áll a háttérben), olyankor én általában majomszeretet látok, ami nem egy jó dolog. Mégis akkora közhely az, hogy a szülők örökre maguk mellett akarják tudni a gyereküket, mindennap azt főzni nekik amit megkívánnak, és ellenőrizni, hogy vesznek-e fel sapkát ha hideg van, és ez így van jól, mert ez a szülői szeretet, hogy felmerült bennem, hogy talán én nem vagyok megfelelően szerető szülő.
válasza: válasza:5: dehogyis! Te vagy a NORMÁLIS anya. :)
Amit leírsz alatta, az tényleg majomszeretet, az ilyet nevezik helikopterszülőnek.
A szeretet nem múlik el, de átalakul. NEm azon múlik, hogy 7/24 a szoknyád széléhez kötöd a gyereket, negyvenéves korában is. :-))))
válasza:Az a baj, hogy sok házasság úgy működik, hogy egy idő után a férfi és a nő megszűnik létezni, és csak az anya- apa szerep marad meg. Így éldegélnek 20-30 évig amikor a gyerek elköltözik/megházasodik.
Ekkor jönnek rá, hogy nekik nincs saját életük, ők csak anya-apa üzemmódban tudnak létezni. Mint férfi és nő (párkapcsolati szempontból) már semmit sem jelentenek egymásnak, csak gazdasági közösségként élnek együtt, csak a megszokás tartja őket össze. Ezen eddig soha nem gondolkodnak, csak akkor ha kirepülnek a gyerekek.
Akkor jönnek rá, hogy már semmi közük a házastársukhoz, nincsenek közös célok, nem is akarnak programokat szervezni együtt. Ekkor jönnek rá sokan, hogy a gyerek miatt voltak csak eddig együtt.
És ezért ragaszkodnak a gyerekhez, mert ez az egyetlen indok arra, hogy a jól megszokott kényelmük ne boruljon fel. Mert akkor szembesülni kell a sivár, céltalan, eseménytelen életükkel. Mert esemény közösen eddig is csak a gyerek miatt volt. Ilyenkor jönnek rá, hogy nincs is érdemi mondanivalójuk a házastársuknak.
Ezért nem akarják hogy a gyerek elmenjen, mert ő tartja össze a családot.
Nem véletlenül válnak sokan 45-55 éves koruk körül mikor kirepülnek a gyerekek. Ekkor szembesülnek azzal, hogy a gyerekre építették az egész életüket, házasságukat, ami a gyerek nélkül egy nagy nulla.
Gyerek = feladat, addig sem kell szembenézni a saját sz@r, sivár életükkel. Ha a gyerek nem ad feladatot, akkor összeomlik a légvár amit építettek.
válasza: válasza:Magányosak, rossz a házasságuk, egyedül élnek. Nincsenek céljaik, nem találják fel magukat egyedül.
Rátelepszenek a gyerekre és a gyerekkel akarnak mindent "pótolni", párkapcsolatot, baráti kapcsolatokat, hobbit, mindent.
Nincs életük. Másoktól várják, hogy megoldják az életüket.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!