Nagyon nem szeretek hazajárni, szerintetek sem normális ez a helyzet vagy én dramatizálom túl?

Elköltöztem otthonról a páromhoz, mert hiányzott hét közben és tervben volt egy eljegyzés ami előtt megnéztük mennyire jól tudunk együtt élni. Nagyon szeretek vele lakni, szóval a kapcsolatunkkal semmi probléma szerencsére. Csakhogy a szüleim nem tudják elfogadni hogy már nem vagyok otthon. Jól fizető állásom van, szeretek is bejárni, saját keresetemből pedig önálló vagyok, ami nekik nem tetszik. Nem hívnak telefonon, nem keresnek, mégis megsértődnek hogy én nem hívtam fel... Nagyon belebetegszem az otthoni légkörbe, kibeszélnek a hátam mögött és csupa rossz szándékból adnak ki feladatokat hogy zsarolással hazacsalogassanak. Most konkrétan több ígéretemet is meg kell szegnem, mert apu nem akar segíteni egy feladatban, egyedül pedig nem megy. Anyum azt hiszi tele vagyok szabadsággal, és folyton veszekszik hogy miért nem megyek haza segíteni. Két műszakban vagyok, szóval csak szombaton tudunk hazamenni, és párom szüleinél is kell egy kis időt tölteni (ott nagyon szeretek lenni, figyelnek rám, nem vágnak a szavamba, képesek kérni és nem parancsolni, nem beszélnek ki stb) szóval kb fél napot tudunk az én szüleimmel is lenni úgy hogy semmi énidőm nincs és kirándulni sem voltunk már hónapok óta. Szeretnék pár hétvégét párommal is lenni, mert délutános műszaknál nem találkozunk szinte egész héten, délelőttösben pedig általában túlórázok amíg párom is dolgozik és mindketten elfáradunk. Szóval több időt akarok vele tölteni. De a szüleim nem engedik. Követelik hogy menjek haza. Most azon vesztünk össze, hogy a párom szüleinek fogok segíteni ma, és csak holnap délután jutunk oda is. "Minek segítesz? Nem kapod vissza". Nagyon provokatív, mert párom szüleitől sokkal többet kapok. Anyum és apum is csak a negatív energiát sugározzák, semmi sem tetszik nekik. Jó alakom lett, fogytam jó étrenddel. Azt hiszik párom gyógyszerrel töm hogy fogyjak. Pedig most átlagos a testalkatom. Jól érezném magam a bőrömben ha nem úgy beszélnének ki hogy "tiszta csont vagy, mit csinálsz? Nem eszel? Tönkremész, hogy nézel ki?" Nagyon bántanak a szavaik. Párom elkért apámtól, már megvettük a gyűrűt is, nagyon boldog voltam. De nemet mondott, hogy térjünk erre vissza később. Azóta egyszer említette hogy szétvezi az ideg de apám azóta sem beszél a témáról. Két éve ismerem párom, szeretem, és a gyűrű nem egyenlő az esküvővel, azt 2-3 év múlva tervezzük csak. Apám még ki is talált mindenféle pletykát páromról, és nyilvánosan megalázza mások előtt. Engem nem hallgatnak meg.

Egész héten azon dolgozom hogy elfelejtsem a hétvégén történteket, hét közepére már jól is érzem magam. De ma még a pánik is elkapott hogy haza kell menni... Beszéltem már szüleimmel hogy ez nem így működik, nem így járja, mik a hibáik és hogy ezért stresszelek ami miatt beteg vagyok. De ezt is visszacsapták rám, mintha az én hibám lenne hogy ők ilyenek. Testvéreimmel is megromlott a kapcsolat, az egyikkel évek óta nem beszélek, a másikra pedig neheztelek amiért versenyből konkrétan megszégyenített. Nem érzem ott jól magam. Ne járjak haza? De akkor meg kiközösítenek. Így is azt hiszik drogozom vagy gyógyszer miatt fogytam. Hogy amiatt vagyok beteg. Pedig csak stresszelek, és depressziós is vagyok miattuk. Pszichológusnál is jártam, nem segített, sőt rosszabb lett. Apu lekiabálta a fejem hogy miért megyek ilyen helyekre, oda csak a dilisek mennek, őrültek, selejtek. Így hát nem tudom mit tegyek.