Hogy lehet az, hogy a kistesómmal sokkal engedékenyebbek mint velem?

Pici korom óta arról álmodozom hogy zongora művész lesz majd belőlem. Egy csomószor mondtam már a szüleimnek hogy hadd tanuljak zongorázni, de ők mindenféle sport edzésre hurcoltak, mert nekik jobban tetszett, ha sportolok. Sokkal többet is fizettek ezért a sok szirsz*rért, mint amennyit a zongora órákra költöttek volna. Aztán meg az volt a baj, hogy nincs időm semmire, ezért nagy nehezen, de abba tudtam hagyni a sportolást. Utána meg nem csinálhattam semmit se, mert gimis lettem, és minden nap meg voltam és vagyok pakolva házi feladatokkal és még tanulni is kell és ez megy kb két éve. Idén töltöttem be a 16ot, és folyamatosan azt érzem, hogy ha meglátna a kicsi énem, sírva fakadna.

A tesóm 10 éves, az ebédet nem bírja végig ülni, minden harmadik kanál leves után fut egy kört a lakásban. Tanulás közbe is random feláll, nekirohan a falnak, nekimegy, majd visszanyargal a helyére, és minimum ötvenszer megcsinálja ezt, mire végez egy tantárggyal. Én sose voltam ilyen!

Valamelyik nap, a szüleim, a kistesóm és én megláttunk egy ilyen zene tanulásos plakátot. És ő csak úgy elnyaffintotta magát, hogy gitározna. Sose mondtott ilyet korábban hogy akarna, szerintem nem is gondolt rá. A szüleim persze rögtön rábólintottak. Én meg bameg 13 éve könyörgök hogy hadd zongororázzak, neki meg a jövő héten lesz az első gitárórája. Amikor meg megkérdeztem hogy ő neme mozgásigényes ahhoz hogy egy helybe üljön és gyakoroljon (mint ahogy nekem mondták anno) akkor még ők sértődtek meg hogy hogy merészelek ilyet mondani neki.

Mitől lehet ez?