Miért olyan nehéz megértenie anyámnak, hogy lehetőség szerint, váratlanul, kéretlenül ne érjen hozzám?

Egyszerűen utálom a legtöbb érintést egészen kicsi korom óta. Konkrétan mindenkitől. Évek alatt javult a helyzet, most már csak az zavar, ha valaki hátulról közelít, vagy ha nem egyértelmű számomra, hogy meg fog érinteni, vagy csak simán váratlan, illetve a ruhám/hajam igazgatása zavar, de azon a szinten, hogy hányni tudnék miatta. A puszikat sem szeretem, de azt el tudom viselni évi 1-2 alkalommal a családtagoktól.

Szerencsére már elég idős vagyok ahhoz, hogy ne akarja boldog-boldogtalan igazgatni a ruhám szó nélkül, de anyám ezen nem tud túljutni, pedig már százszor elmondtam gyerekkorom óta minden egyes alkalommal, hogy NE csinálja ezt, ha nem kérem.

Pedig szerintem "nem várok el" sokat:

-Ha szűk helyen kell elmennie mögöttem, akkor inkább mondja, hogy menjek arrébb, ne préselődjön hozzám.

-Ne simítsa végig a derekamat, ha kint van, függetlenül attól, hogy véletlen, vagy készakarva van kint.

-Ha hülyén áll rajtam valami, akkor szóljon, hogy csináljak vele valamit, vagy legalább jelezze, hogy hozzám fog érni.

-Ha megyek a tükör elé megigazítani a hajam/ruhám, akkor ne állítson meg félúton, hogy na majd ő.

Nekem ezektől felfordul a gyomrom, hányingerem van, számomra ezek a kéretlen érintések nagyon gusztustalanok. Nem specifikusan az anyámtól undorodom, viszont ő az egyetlen ember az életembe, aki ezt nem képes felfogni, ezért jelenleg csak nála érzem ezt. Más embernek elmondom egyszer-kétszer, megszokja, nem csinálja, anyám meg csak megsértődik. Ráadásul sokkal rosszabb érzés a tudat miatt, hogy világosan megkértem rá, hogy ne, de ő csak azért is csinálja, napi-heti szinten.

Tényleg olyan sokat kérek?