Milyen felnőtt lesz abból, aki nem lázadt, hanem a szülei értékrendjének megfelelően igyekezett élni és lenézte a kamasz kortársait azért, mert ők lázadnak?

"Neked nincs miből. Nekem van, mert nekem nem működik az életem, mivel féltem a szüleim értékrendjétől eltérő döntéseket hozni és a kortársaimhoz őszintén kapcsolódni, és a gimis évek után, amikor önálló életet kellett volna elkezdenem élni, nem tudtam, mi a teendő."

Ezt ha lehet ne vetitsed ki másokra.

"Egy kamasz attól kamasz, az az életfeladata, hogy elkezdjen a szüleinek ellentmondani és az övéktől eltérő identitást és értékrendet kialakítani, és ehhez legyen társasága. "

Ezt sosem értettem, miért szükséges az őnálló élethez hogy ne értsél egyet a szüleiddel?

Az hogy mást gondolsz oké, de ennek miért kell feltétlenűl velűk ellenkező vélemény?

"övéktől eltérő identitást és értékrendet kialakítani"

Nem feltétlenül. SZóval, h avalkinek normális, elfogadó szülei vannak, akikkel lehet beszélni, akkor kezdjek el hisztizni csak azért, mert?

Nem az a lényeg, hogy más legyen, hanem találd meg a sajátod.

A kamasznak nincs "életfeladata", az csak pár év.

Én elég szabálykövető voltam úgy egyetemista koromig, de nem néztem le a kortársaimat, csak nem jöttem ki velük (a felnőttek társaságát érdekesebbnek tartottam már óvodás koromban is). Plusz azért a szüleim sem szabtak meg annyi dolgot, ami ellen lázadni tudtam volna 😂 Én döntöttem el, mikor hova megyek, meddig vagyok fenn, hogyan tanulok, milyen szakkörre járok, mit sportolok, milyen iskolába megyek, hova megyek egyetemre... Mindaddig, amíg jól tanultam és nem láttak takonyrészegnek, szabad kezet kaptam. Elmondták a véleményük, de elfogadták az enyémet is. Anyámat meg mindig annyira szerettem, hogy nekem esett rosszul elszomrítani. Szerintem 18 éves korom előtt nem is nagyon hazudtam neki, utána is csak azért, hogy ne aggódjon. Ehhez az is kellett, hogy soha ne verjen vagy alázzon meg, mikor őszinte vagyok vele.

30 éves vagyok, diplomás mérnök saját élettel és saját családdal, már én gondoskodom róla. Minden önteltség nélkül, sok volt osztálytársam, barátom szigorú szülője szerette volna olyanra nevelni a gyerekét, amilyen én lettem. De akkoriban folyamatosan vegzálták anyámat, mert barátnők voltunk szinte vele. A legjobb barátom és egyben kollégám egyébként egy égető rossz gyerek volt, szóval kb ennyire számít ez az egész.

Felnőttként viszont sokkal nagyobb a pofám, mint az átlagnak. Ez már egyetemen is látszott, hogy amíg mások elfogadták a sorsuk, én beleálltam olyan helyzetekbe, amiket nem tartottam jogosnak. Az életben meg aztán végképp nem hagyom magam. Kb addig tartottam normálisnak, hogy valaki fölém pozicionálja magát olykor alanyi jogon, amíg azt a kiskorúságomból adódóan normálisnak lehetett nevezni. Ma ha valaki ugráltatni vagy nevelni akar, elküldöm a búsba. Volt mindenkinek 18 éve kihasználni a lehetőséget. El lehet menni a picsába, ha nem tetszik a végeredmény. A szüleimnek tetszik, objektíven sikeres vagyok és megkaptam mindent az élettől, amit szerettem volna, ezen a ponton nem vagyok kíváncsi más véleményére. 😁

És igaza van annak, aki azt mondja, hogy ebből nem kell kijönni. Attól, hogy nem hugyozol szemben a széllel, mert van elég eszed gyerekként is ahhoz, hogy belásd, mi a célravezető, még lesz saját értékrended.

A viselkedési problémákból kell kijönni inkább...

Én sem lázadoztam. Apám persze próbált néha belém állni és provokálni, kivetíteni rám azokat, amiket a munkatársai az idiótán viselkedő kamasz gyerekeikről meséltek bent a munkahelyen.

Rólam lepergett ez, nem lázadoztam, nagyrészt azért, mert hideg megengedő családban nőttem fel, ahol nem volt értelme tágítani a határokat, mert rám voltak hagyva a dolgok.

Ettől még, hogy nem lázadoztam, nem hisztiztem, kialakult a saját értékrendem. Leválni már nehezebb volt, de csak azért, mert az apám igyekezett az agyamat mosni azzal, hogy kb. nélkülük szarni sem tudnék. Itt jól jött a "külső segítség", a szülői házból egyből férjhez mentem huszas éveimben, de jól sült el. Saját gyerekemnél már figyeltem, hogy ne kövessem el azokat a hibákat, amiket a szüleim. Huszonéves lányommal barátnői a viszonyunk. (Szüleimmel pedig formális csak, de ez van).

“ Egy kamasz attól kamasz, az az életfeladata, hogy elkezdjen a szüleinek ellentmondani és az övéktől eltérő identitást és értékrendet kialakítani”

Ez igy netto hulyeseg. Attol senki nem lesz felnottebb, hogy mindenaron ellentmond a szuleinek es ellentetes ertekrendet valaszt. Ez inkabb ilyen faek egyszeru csakazertsem hozzaallas.

Felnott akkor lesz, ha kepes kritikusan gondolkodva felmerni az egyes lehetosegeket (pro es kontra), es ezek alapjan donteni.

Akar a szulei meggyozodesevel ellentetesen is, HA a pro/kontra tenyek alapjan nem az lennne a megfelelo.

De a csakazertis hozzaallas az egyszeru h*lyeseg.

Mint ahogy az is, ha valaki a csordaszellemet kovetve csakazertis ellentmond a szuleinek, mert ez a “meno” szerinte a haverjai kozott.

nem vág közvetlenül ide, de nekem full ilyen érzésem van nyugaton a közlekedés szempontjából :D Én jó magyar módjára nem nagyon tartom be a közlekedési szabályokat, úgy értem 70-es táblánál az én sebességem: amennyit én jónak gondolok, meg előzni tilosban előzni stb... és nyugaton ilyenkor konkrétan rámdudálnak, villognak, sokszor még meg is akarnak büntetni vagy azzal hogy fékezgetnek előttem vagy csak direkt feltartanak.

Szóval ez nekem rohadtul ilyen lenézésnek tűnik, mert hogy én lázadok, ők meg birka módjára mindent betartanak. És őszintén megmondva szerintem ez inkább ilyen elfojtott agresszió, mert ha én mennék 70-el előzni tilosban és valaki 100-al megelőzne pont lexarnám, mit foglalkozzak vele? Úgy hallottam Svájcban minden embernek van fegyvere otthon, és pont hogy ilyen "jól nevelt" és "fegyelmezett" társadalom sokszor az elfojtott dolgok a felszínre törnek és akkor előfordul a családirtás is ...