Amikor 10 éves voltam, miért fogtam ezt fel ilyen tragikusan?
Nemrég láttam a Gyakorin egy hasonló és szintén ezzel a témával kapcsolatos kérdést és arról jutott eszembe.
Régen történt.
Érdekes módon akkor nagy hatással volt rám és évek múlva is féltem amikor eszembe jutott de mostanra nem vált ki belőlem negatív érzéseket, ha eszembe jut és ez érdekes. Mármint a kamaszkoromban tényleg féltem és ideges voltam amikor ez az emlék eszembe jutott és érdekes, hogy így felnőtt fejjel már nem.
Egyszer amúgy már kérdeztem ezzel kapcsolatban valami mást, de akkor kicsit átköltve, mert nem akartam hogy rám ismerjenek és mert akkor másra voltam kíváncsi. De most nem költöm át, mert hátha így sem ismernek rám. Remélem nem fognak.
Na és akkor a hosszú bevezető után jöjjön a lényeg. :D
Röviden a sztori, hogy negyedikben tanév elején elmentünk a múzeumba és amikor jöttek értem a szüleim, kérdezték, hogy mi tetszett benne a legjobban én meg őszintén elmondtam, hogy a WC.
Nem csak azért, mert nagyon tiszta volt, hanem gyönyörű volt a csempéje, tágas volt és olyan volt mintha egy palotában lennék.
A szüleim erre nevettek és elindultunk hazafelé és közben beszélgettünk. Amikor hazaértünk apukám elkezdte nekünk mondani, hogy tényleg milyen vicces az, hogy elmegy valaki a múzeumba és ami a legjobban tetszik neki az a WC és hogy ez olyan mintha elmenne koncertre és azt mondaná hogy a színházban ami legjobban tetszett neki az a WC vagy a moziban ami a legjobban tetszett neki az a WC.
Közben anyukám ahogy hazaértünk a mosdóba ment, sietős volt neki úgyhogy az ajtót se csukta be és amíg hallgattam apukámat, láttam, hogy mintha nem sikerülne anyukámnak kigombolni a nadrágját. Leeresztette a kezeit és mondta apukámnak nyöszörgő hangon, hogy "Fogd be!".
Apukám csöndben maradt és csendben néztük őt és én nagyon féltem. Úgy éreztem, hogy baj van és rettegni kezdtem. Közben anyukám kihasználta a csendet, gyorsan kigombolta a nadrágját és nem pisilt be. Ahogy pisilt, a szüleim beszélgettek tovább és én még mindig a sokk hatása alatt voltam és sírva fakadtam.
A szüleim megkérdezték, hogy miért sírok és azt hazudtam, hogy fáj a fejem, amit elhittek, a szobámba küldtek és ott sírtam tovább.
Utána évekig ha valamelyik szülőmnek pisilnie kellett, ideges lettem és volt hogy kiabáltam is velük, hogy miért nem mentek el indulás előtt. Ha eszembe jutott ez az emlék, akkor ideges lettem vagy féltem.
Viszont felnőtt fejjel már nincs hatással rám ez az emlék.
Nem tudom, hogy 10 évesen miért fogtam fel ezt ennyire tragikusan. Mi lehetett az, ami miatt én ennyire megijedtem és sírtam és évekkel később is rettegést váltott ki belőlem?
Amúgy az említett (akár valós, akár fiktív) példa is jól ábrázolja azt, amit írok. Ha a kérdező nem azt mondta volna, hogy fáj a feje (amikor kérdezték hogy miért sír), hanem azt, hogy megijedt, akkor a szülei le tudtak volna vele ülni és el tudták volna magyarázni, hogy nem történt semmi baj és főleg nem a humoros sztorija miatt lett ideges az anyukája és, hogy akkor sincs baj ha épp ideges az anyuka, megesik, és a felnőttek is bepisilhetnek, de akkor sincs semmi baj, kimossák a ruhát, elfelejtik a dolgot. Ezzel pedig azt is megérti, hogy ha vele korábban történt ilyen, az se tragédia, mert ha egy felnőtt ennyire lazán veszi, neki se kell ezen rágódnia, nem lett ettől kevesebb, elengedheti a múltat.
Szóval, ha ezt így átbeszélték volna, akkor valószínűleg ő se kerül abba az állapotba ami végigkísérte a kamaszkorát.
Nekem is volt hasonló, és engem a kinevetés érintett mindig így.
Nem az az átlagos nevetés, hanem amikor gúnyolódnak rajtad.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!