Miért kell állandóan addig szidni amíg el nem sírom magam?

23 éves vagyok, párommal külön helyen élünk a szülőktől, de szeretem őket ezért heti 1-2 napot szeretek otthon tölteni. Bevásárolok nekik(városból megyek haza falura) , ha van valami segítek nekik.

Még tanulok az egyetemen, de mellette főállásban dolgozom, jobban keresek mint ők. Rengeteget segítettek nekem régebben, igyekszem viszonozni az anyagi támogatásukat is.

Az elmúlt időszakban viszont nincs olyan hét, hogy ne vesszünk össze, azaz inkább csak ők mondják nekem, mert nem akarok visszabeszélni. Ha elmegyek a faluban otthonról barátokhoz az a baj, ha otthon ülök akkor az. Barátom most állást keres, azzal is engem idegesítenek, hogy mikor lesz már munkája? Hogy akarok én ilyen ember mellett élni? Ha ezeken az aktuális dolgokon túl vagyunk, akkor jön a szokásos, hogy mikor lesz diplomám? (régóta csúszok ez igaz, de mérnök leszek egyszer, mindezt folyamatos munka mellett, nem is tervezem abbahagyni) Mert a volt évfolyamtársam már diplomás, a másik most jelentkezik az egyetemre és többet fog keresni mint én stb.

Most véleményt mondtam a politikáról, erről-arról, ha nincs diplomám, akkor inkább húzzam meg magam mint ők, mert felesleges tervezni vagy bármit is csinálni.

A másik meg amivel lelkiismeret furdalást tudnak okozni, hogy nem megyek eleget a rokonainkhoz, de amikor munka után 6-kor hazaérek már ne menjek, mert pihennek. A hétvége meg mondjuk az igaz, hogy sokszor elmegy másra, de szerintem érthető valamilyen szinten.

Mit csináljak, hogy befejezzék ezt? Ezt lelki terrornak érzem, amikor szerintem én nem vagyok annyira szörnyű gyerekük.