Anyukámmal érzelmileg eltávolodtunk egymástól. Más volt ilyen helyzetben?

Még akkor sem beszélgettem anyukámmal minden áldott nap, mikor vele éltem. Nem is tudom, mit lehet ennyit beszélni.

Ez az eltávolodás nem a költözés, hanem már magában a felnőtté válás és az önállósodás miatt is megtörténik, szerintem természetes. Már nem mindent neki mondunk el, nem mindenről őt kérdezzük, nem mindent vele osztunk meg.

Lehet, hogy azért próbál kicsit leszakítani magáról, amit mondott: attól fél, hogy nem ismerkedsz, amíg a szoknyáján csücsülsz, ő az első az életedben, rajta kívül pedig csak a pár barátoddal lógsz a szobában. Fél, hogy lelkileg, szociálisan "beéred velük", olyan helyzetbe akar hozni, hogy valaki mást keress magadnak.

Nem mintha ez így működne, nem mintha az ő dolga lenne az ismerkedésed, és egyébként túlságosan is rágörcsöl. Hová legyél te 23 évesen, kollégista egyetemistaként házas?

Sz_r ügy, mikor valaki ennyire érzelmi függő.

Mi történt?

Semmi, kirepültél a fészekből, anyád is éli újra a házas életét, meg a szabadságát. Az nem azt jelenti, hogy nem szeret.

De komolyan, mit lehet mindennap, vagy minden másnap beszélni?

Hogy lennél? Ugyanúgy, mint 2 napja. Anyád egyszerűen csak olyan ember, aki nem tud az időjárásól is 15 percet beszélni.

Egy dolgot tehetsz. Megérted és éled a saját életed. Hátvégén meg vagy haza mész, vagy felhívod heti egyszer. Akkor már talán kilehet tölteni ÉRTELMESEN is 30-40 percet, nem csak üres fecsegéssel.

Talán nem kellene tőle függnöd ennyire érzelmileg, mert egyrészről nagyon káros, másrészről nem csak magadnak, de közvetetten anyádnak is kárt okozol ezzel az indokolatlan számon kéréssel.

"Nem beszél az érzelmeiről."

Hmm, talán ahogy az emberek fele sem? Milyen érzelmeiről kellene beszélnie neked? Hogy ma milyen boldog lett a töltött káposztától? Vagy hogy felmérgelte magát a szomszéd kutyán? Vagy minden nap ajnároznia kellene téged, hogy az én okos, ügyes, bájos nagy lányom, annyira szeretlek?

Te komoly érzelmi függő vagy. Gondolkodj el ezen. Anyádból akarod kizsarolni a szeretetet, amit ő meg ad, csak nem úgy, ahogy te akarod. Talán keresned kellene mást, ami a hiányodat kipótolja, nem?

Mondjuk egy nagy fa...őőő, egy férfit. :)

Ezt hívják természetes levalasztodasnak. Ez jó esetben 18 eves korban már megvan. Teljesen normális folyamat, nem kell aggódni. Én is így voltam anyummal amikor 18 évesen 350 km-re költöztem tőlük. És valószínűleg az én kamasz lányommal is így lesz.

Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük a szüleinket, hanem azt, hogy felnőttunk. De egyébként nekem tetszik, hogy ilyen gondolatok járnak a fejedben.

Felnőtt emberként eszembe sem jutna naponta beszélni az anyámmal, pedig nem vagyunk rosszban.

Valószínűleg ő is ezt érzi, hogy túlságosan rá vagy függve, azt akarná, hogy önállósodj.

Nekem egyből az jutott eszembe, hogy nem lehet, hogy anyád azért emlegeti a párkapcsolatot meg a barátaidat valamiféle nyomásként, mert ő érzi/tudja, hogy ilyen életkorban inkább velük kellene ennyire kapcsolódnod, de te még mindig anyádba csimpaszkodsz?

Van az embereknek egy ultra kicsi százaléka, aki baráti viszonyt képes kialakítani a szülővel. Ez nem azt jelenti, hogy jóban lenni meg szeretni, hanem TÉNYLEG egy az egyben mint barátot tartani, ami kölcsönös. Általában ez nem működik, mivel gyerekkorodban azért csak alá-fölé rendelt viszonyban voltatok, és ennek a nyoma soha nem tűnik el. Na már most, emiatt az ember normális esetben leszakad a szülőtől. Ettől még lehet közeli kapcsolatban lenni meg nagyon szeretni a másikat, de belé csimpaszkodni az sok. A naponta beszélés szerintem még az átlag baráttal is sok (ha csak nem eleve olyanok az életkörülmények, hogy ez adott, pl közös munkahely, vagy ő a lakótársad).

Egyszerűen anyád érzi, hogy te a saját szociális igényeidet még mindig rajta élnéd ki, és ez nem oké már 23 évesen. Neki is megvan a saját élete, ahol "végre" nem kell nonstop egy gyerek plusz igényeivel kalkulálni, szóval most már neked is ideje lenned felnőttként gondolkozni.