Akik nem vitték semmire az életben, Ti láttok összefüggést e között és aközött, hogy a szüleitek, családotok nem támogatott benneteket semmiben (érzelmileg)?

Mármint engem anyagilag sem támogattak természetesen, de most a kérdés nem erről van szó…

Az anyagi támogatásról nem gondolom, hogy elvárható.

Bizonyos fokú érzelmi támogatás viszont szerintem elvárható lenne, pl. egy anya részéről…

Engem mindig mindenről le akartak beszélni, mondván hogy nekem úgysem menne… És tényleg nem is ment, de utólag is csak kinevettek.

Velem soha nem beszéltek arról, hogy mit kéne kezdenem majd magammal felnőttként, nem mondták hogy tanuljak… Nem kérdezték hogy mi érdekel.

Olyan 16 éves korom körül képződött meg bennem a belső igény tanulásra, meg arra hogy egyszer karrierem legyen, de mindig csak azt mondta a családom hogy nekem nem sikerülhet… Pedig nem orvos akartam lenni, meg semmi olyan amihez született tehetség kell.

Aztán tényleg nem jött össze, és 24 éves leszek és jelenleg úgy állok az életben, hogy semmit nem tudok felmutatni.

De valamilyen szinten a családomat, főleg a szüleimet okolom ezért.

Szerintetek ebben lehet valami? Vagy csak nem tudom feldolgozni, hogy a saját hibámból tartok ott ahol?

Lehetséges normális életet felépíteni úgy is, hogyha a családi közeg próbál visszahúzni?

Ez közrejátszhatott a bukásomban, vagy még az is lehet hogy tényleg Ők látták jól és csak az igazat mondták? Bennem lehet akkor a hiba?

Az a baj, hogy anyám gyakran szokott mostanában szidni, hogy pancser vagyok, de soha nem mondott nekem olyat gyerekkoromban, hogy “na fiam, le kéne ülnöd tanulni, mert azzal érhetsz el sikereket az életben”, vagy valami…

Nem csak karrier téren van ez így, hanem párkapcsolati téren is…

Ha esetleg arról beszéltem, hogy tetszik egy lány, akkor azt mondták, főleg anyám hogy ne is próbálkozzak nála, mert biztos hogy talál nálam jobbat…

A fogsorommal probléma volt, gyerekként meg lehetett volna csináltatni kedvezményesen, de Ők nem akartak erre költeni.

Amikor én 18 évesen csináltattam magamnak fogszabályozót és mondtam, hogy azért hogy egyszer legyen esélyem lányoknál, akkor kinevettek és azt mondták hogy nem számít, mert úgysem lesz soha senkim…

Szeretek arra gondolni, hogy milyen lett volna támogató közegben felnőni, mert akkor lehet hogy ma nem itt tartanék hanem valamilyen téren sikeres lennék…

De vajon ez csak önámítás?

Mit gondoltok?

Nektek mi a tapasztalatok ezen a téren?