Akik nem vitték semmire az életben, Ti láttok összefüggést e között és aközött, hogy a szüleitek, családotok nem támogatott benneteket semmiben (érzelmileg)?

Az anyagi támogatás nem minden,sőt az irányításmániás szülők gyakran adnak,hogy utána rád kiabálhassák.

Az érzelmi támogatás sokkal fontosabb.

Nincs annyi pénz,amivel egy sérült önképű embert kárpótolni lehet azzal,hogy letörték az önbizalmát.

Kérdező: egy normális, szerető szülő mindig arra törekszik, hogy a gyerekének jobb legyen, végzettség és minden szempontjából. Drukkol a párkapcsolatot illetően is, hogy a választottal minden jól alakuljon.

Nem tudom milyenfajta lelki sérülése van anyádnak. :(

Nincs még késő, fejlesztheted, képezheted magad. Tudom, hogy mennyit számít a szülői bíztatás, de próbálj meg hátat fordítani nekik és ignorálni őket. Ha lehet, mielőbb költözni.

Ne hibáztasd őket. Hagyd a fenébe. Ne rágódj a szüleiden meg a múlton. Meg hogy mi lett volna ha...

Ők ilyenek. Ez van. Az életed a jelenben éld!

Kezd el élni a magad életét, megvalósítani a saját céljaid. Lényegtelen hogy a szüleid mit akarnak, meg mit mondanak. Költözz el, ha még nem tetted meg! Ha nagyon zavarnak, akkor költözz messzebbre. Mond meg nekik, hogy mostmár felnőttél, és elvárod, hogy tiszteletben tartsanak mint felnőtt embert. De ne haragudj rájuk. Ha továbbra is leértékelnek, akkor tarts nagyobb távolságot.

Előtted az élet. Mindent megtudsz valósítani amit igazán akarsz, és beleveted magad teljes szándékkal. De ne sajnáld magad és ne sajnáltasd magad és ne hibáztasd a szüleid, mert az egy vesztes út. Válalj teljes felelősséget a sorsodért és légy sikeres! Meg tudod csinálni.

Én bármit szerettem volna, az mind hülyeség volt szerintük. Soha, sehova sem mehettem. Mindig minden tilos volt. Apám ivott, terrorizált engem és anyámat; anyám, mivel velem bírt el, terrorizált engem. Az iskolaválasztás sem érdekelte őket. Egyedül apám erősködött, hogy csináljam a fodrászatot gimnáziummal együtt, mert, hogy az ő fodrásznője is úgy csinálta. (Ő gimi közben döntötte el, hogy a fodrászatból nagyobb haszna lenne, azóta is fodrászként dolgozik.) Nagyon kell egy gimi ahhoz, hogy bekeverjem a hajfestéket meg levágjam a hajat. Nálunk, Vajdaságban meg szinte a 8 általánossal egyenlő sajnos. Egyébként is elvéreztem volna a hármas átlagommal. Az a fodrászat is egy hiba volt.

31 leszek a nyáron, semmit sem értem el.

Mivel élettapasztalatom nincs, a gyerekkori szocializációm szinte nem volt, így nagyon szorongó vagyok, új társaságba nem tudok beilleszkedni. Félek megszólalni, mert úgyis csak butaságokat tudok mondani.

Nemsokára kezdem az előképzést egy tanfolyamon, ha ebből sikeresen tesztelek, akkor kezdhetem a tanfolyamot. Lehet 30 évesen végre kitaláltam, hogy mit akarok kezdeni magammal?! Csak az a baj, hogy 15 évet el vagyok késve.

Kedves Kérdező és #15. Hozzászóló!

Ne nézzetek a múltba (tudom könnyű mondani). Nem szabadna olyanoknak megtörténnie, mint amik megtörténtek veletek.

#15. hozzászóló: nagyon profin írsz és nem hinném, hogy bárki előtt szégyenkezned kellene (amit írsz a társasági megnyilvánulással kapcsolatos szorongásodról, az nagyon fájdalmas.) Én biztos vagyok benne, hogy rendkívül értékes, szerethető ember vagy és nem szabadott volna hogy ilyen önbizalom-romboló dolgok történjenek veled.

Nagyon kedves vagy. Tudom, hogy nem vagyok olyan rossz, mégis mindentől, mindenkitől félek.

Nagyon meglepő volt, amikor először megdícsértek munkán, sőt, mindenki előtt pozitív példaként hoztak többször fel, pedig azért nem végeztem tökéletes munkát. Minden munkahelyemen elégedettek voltak a feletteseim, de én még mindig semmirevalónak érzem magam.

Nem. Nem érdekelt az érzelmi támogatás. Anyagi támogatás kellett volna.

18 éves koromtól dolgoznom kellett, megmondta anyám hogy adnom kell a rezsibe és fizetnem a kajámat. Egyetemre ő nem fizeti a bejárást. Volt 2 év kihagyásom, majd levelezőre mentem. Nem tudtam elvégezni a kívánt alapszakot (jogász) . Sokba került, sokat kellett dolgoznom műszakban, nehéz volt tanulni, összehozni a szabadnapokat hogy bemenjek órákra vagy vizsgákra.

Más otthon meresztette a seggét, és úgy járt be. Azoknak volt erejük, idejük tanulni.

Én 5 nap 12 óráztam gyárban. Nem voltak rossz eredményeim amúgy, de megterhelő volt. Nem is láttam értelmét, mert mindenkinek meg volt már a helye hova fog menni dolgozni a végzettséggel. Apuci ügyvéd, a párja jogász stb...

Nekem nem volt előre melegítve hely sehol se. Mérlegeltem a lehetőségeimet, hogy max közalkalmazotti zsebpénzt fizető munkákra vesznek majd fel ismerősi alap nélkül. Inkább nem pazarlom a pénzem egyetemre. Elvégeztem egy vagyonőrit és őrködök.

Így lett belőlem egy senki.

Szia!

Velem hasonlóan bánt el a családom. Mindig lenéztek.

Szerintem jó úton jársz már, részben te is hibás vagy mostmár, muszáj felnőttként túl tenni magadat ezen.

Nálam ez kb. 20 évbe telt, nagyon sokáig harag volt bennem. De annak sem volt értelme.

Most elfogadnak már, látják hogy küzdök és talán büszkék is rám valahol, kimondani sosem fogják arra ne számíts!

Látok összefüggést igen. Igaz, mégcsak elsőéves egyetemista vagyok, viszont szerintem soha nem fogom semmire vinni.

Egyedül anyagi támogatást kaptam a szüleimtől, érzelmit egy dekát sem. Annyira elrontottak belülről, hogy sokszor én sem hiszem el. Önbizalmam 0, kommunikációs készségeim 0. Én voltam az első gyerek, mindig én kaptam a forró levest a nyakamba. Nekem semmit sem lehetett. Állandóan csak engem szidtak. Ha valamit rosszul csináltam szidtak, ha valamit jól akkor semmit sem mondtak. Így alakult ki bennem ez a "biztos nem vagyok elég jó" gondolkodás. Édesapám miatt anorexiás vagyok már 5.éve. Szidott ha enni mertem, pedig sosem voltam kövér, sem túlsúlyos. Pusztán nem voltam modell alkat. Az én fogamat sem csináltatták meg. Bezzeg testvéremét igen. Soha nem kapott papírt róla, annyit mondott, hogy nem tetszik neki. Anya rohant vele amint tudott és magánnál 600ezret otthagyott miatta. Soha nem mehettem sehova. Ha ránéztem egy fiúra már szidtak mit képzelek, úgyse kellek majd senkinek, majd maximum ha 18 leszek. Testvérem most bezzeg friss 15 évesen egy 19 évest kerget. Mindennap megbeszélik anyámmal a pasiügyeket és vihorásznak közben. Megbeszélni sem lehetett soha semmit, kérdezni sem. Most ott tartok, hogy állítólagos felnőtt emberként nem merek kérdezni senkitől. Akkora mennyiségű szorongás jön rám, hogy csoda hogy talpon tudok maradni. 3 éve öngyilkosságot tervezek, ha nem jön az össze az egyetem sem, akkor búcsúzom mindenkitől. Őszintén nem is teszek semmit, hogy menjen, majd lehet ősszel elmegyek végre innen. Borzalmasan élem meg, hogy a saját testembe vagyok zárva. Érzem hogy én nem ilyen vagyok, sokkal szabadabb, bátrabb lennék, de egyszerűen annyi sérelem ért, hogy nem tudok normálisan, felnőttként viselkedni, elintézni egyedül dolgokat. Egy telefonhívástól is szorongok, egy előadást nem vagyok képes megtartani. Így interjún sem tudok majd rendesen teljesíteni. Ezért gondolom, hogy sikertelen leszek. Mert abszolút nem tudok kommunikálni. Olyan vagyok mint egy ufó.

Egy pszichiáterrel beszéltem eddig. Mentális betegség az van, nem is egy. Terápia kellene meg gyógyszer. Valószínűleg életem végéig kéne szedni.