A szüleim hozzáállásához vezethető vissza a nulla önbizalmam?

Én nem szeretem ezt a frázist pufogtatni, de ebben az esetben elköltöznék, és vagy megszakítanám a kapcsolatot velük, vagy ahogy itt írta valaki, max. sátoros ünnepeken mennék haza pár óra hosszára.

Igen, jó helyen tapogatózol, ez az oka az önbizalom hiányodnak. Nekem erre huszonvalahány év kellett, kb. 40 éves korom körül jöttem rá. Ha már a szülői házból elkerülve pszichológushoz mentem volna, ennyivel előrébb lettem volna.

Undorító az ilyen szülő.

Sajnos nem mindenkinek adatott meg, hogy normális szülei legyenek. Ezzel sajnos nem lehet mit tenni.

Viszont a helyzeteddel igen.

Egyrészt: amint lehet, függetlenedj tőlük! Ez egy mérgező közeg, és minél több időt töltesi ott, annál rosszabb lesz.

Másrészt: próbáld meg objektíven szemlélni az eseményeket!

Harmadrészt: ne csak a negatívumokra figyelj fel! Sokakkal pont az a baj, hogy egyetlen negatív vélemény ezerszer jobban számít, mint akármennyi, akár több száz pozitív. Ez pedig amellett, hogy nagyon káros, képes eltaszítani tőled azokat, akik értékelnek valamire. Több ilyen ismerősöm, barátom is volt. Nagyon lehangoló tud lenni, amikor valaki egy random idegen beszólogatását többre tartja, mint egy (elméletileg) jó barátja őszinte dicséretét. Ezzel sokszor tönkre lehet tenni egy emberi kapcsolatot, mert azt érezteted, hogy az ő véleménye semmit nem ér. De őszintén szólva: egyszer még egy randit is lemondtam ilyen hozzáállás miatt. Egy internetnen megismert lánnyal hónapokon át ismerkedtünk, kedvesnek, értelmesnek tűnt, és bár oké, nem azt mondom, hogy ő volt a legszebb a világon, de tetszett, és simán összejöttem volna vele. (Egyébként sem a külső a lényeg.) De olyan mesteri szintre emelte önmaga szidalmazását, hogy a végén már elment a kedvel tőle. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor mondtam neki, hogy már várom, hogy találkozzunk. A reakció: "Mit vársz ezen? Miért várod? Ilyen lánnyal senki nem várhatja a találkozót, nincs bennem semmi, ami miatt egy találkozó jó lenne." Ezután tényleg lemondtam a találkozót. Egyszerűen kiábrándító volt. Mint ahogy egyik exem is az volt, neki konkrétan semmi jót nem szabadott mondani, mert egyből ráfogta, hogy hazudok. Nem is tartott soká az a kapcsolat sem. A tanulság: tanuld meg értékelni, ha valaki értékel! A rosszat sokszor nem reális indokból mondják az emberek. A jót viszont általában azért, mert tényleg úgy gondolják. Persze, kivétel akad, amikor valaki érdekből mond csak jót, de mindent összegezve még mindig ott tartunk, hogy egy dícséret több, mint valószínű, hogy őszinte, és meg alapozott. Egy szidalmazás meg legtöbbször csak egy sérült ember szánalmas próbálkozása a saját sikertelenségének az elfedésére.

Negyedrészt: tanuld meg értékelni, amiket elértél! Nem az alapján, amit mások gondolnak róla, hanem objektív szempontok alapján!

Kezdjük ott: értelmes, tanult embernek tűnsz az írásod alapján. Nézz körül itt a kérdésekben! Sokaknak az nem megy, hogy aránylag helyesen, és érthetően egy pár mondatos kérdést megfogalmazzanak. Te képes vagy helyesen írni, érthetően fogalmazni, amivel már több vagy országos szinten százezreknél. Több mindent nem tudok rólad, de biztos vagyok benne, hogy ennyiben nem merülnek ki a pozitívumok, amik elmondhatók rólad. :) Tessék ezeket számba venni, és ezeket is hozzávenni önmagad értékeléséhez!