A szüleim hozzáállásához vezethető vissza a nulla önbizalmam?

Amióta az eszemet tudom a szüleim másokkal mindig elnézőbbek voltak, mint velem. Folyamatosan úgy állítják be az eseményeket, mintha én lennék mindig a negatív szereplő, aki elront mindent. Legutóbb történt, hogy az egyik unokatestvéremnek születésnapja volt és én kategorikusan kijelentettem, hogy nem köszöntöm meg, mert ő évek óta sz.rik a fejemre, annyit nem bírt egyszer sem írni, hogy isten éltessen. Erre jön a nagy okosság a szülők részéről, hogy én mindig mindenkit leépítek magam körül és amúgy is nekem is biztos “jól” esne, ha az unokatestvérem nem köszöntene meg. Mondtam, hogy igen, pont ez a problémám, hogy ő se köszönt engem, de ezt se értették meg, én vagyok a rossz.

Következő eset, távoli rokonnak összejött egy párkapcsolat és anyukám ódákat zengett vendégségben róla, hogy egy ilyen szép lány, mint a rokon hogy is nem talált eddig párt, meg milyen gyönyörű. Ezzel szemben nekem olyanokat hajtogat, hogy nézzek már magamra, meg örüljek, ha majd valaki szóba áll velem.

Másokra olyan büszkék tudnak lenni a szüleik, engem meg mindig alábecsülnek, aminek úgy érzem meg is van az eredménye, mert nagyjából dupla nulla az önbizalmam, sosem érzem azt, hogy elég lennék vagy elég lenne az, amit csinálok. Szinte sóvárgok azután, hogy valaki őszintén megdicsérjen engem, de ha meg is esik, akkor sem hiszem el igazán, hogy engem tényleg meg lehet őszintén dicsérni. Mit gondoltok?

/Azt azért hozzáfűzném még, hogy egy teljesen normális ember vagyok, nem valami lezüllött, akire emiatt mérgesek a szülei/ Mindig az ért valamit, amit más csinált, amit én csináltam, az olyan természetes volt.