Van itt olyan, akinek nárcisztikus, bántalmazó szülei voltak?

Nem mesélem.

Apám mellett egy leírhatatlan terror volt az élet.

Néha azt kértem istentől, bár csak úgy verne meg engem, mint más bántalmazó szülők verik a gyerekeiket, mert az fájdalmat tekintve semmi ahhoz képest, amit én kaptam.

nem aggatok cimkéket rájuk, de az én történetem:

*adott egy szellemileg sérült nagybácsi, aki teljesen kiszámíthatatlan volt, bármin képes volt megsértődni, beszólogatott pl ha ilyen anyám lenne mint neked (nem teregetett ki), akkor agyonverném/fel kéne rúgni azt a büdös kutyát, képes volt azért mocsokmód beszélni, hogy nem bírtam megenni az összes kiszedett kaját. egyszerűen csak kínos volt egy légtérben lenni vele, nem tudom megmagyarázni, de egészen kiskoromtól kezdve ki nem állhatom. eredmény: a kajához már akkor komplexusok fűztek, iszonyatosan gyomrofájós, szorongó vagyok, a közelében egyszerűen megnémultam (a mai napig), lesütött szemmel, kussban ültem, és imádkoztam hogy legyen már vége

*adott a mamám (apámék anyja), aki az összes közül a legnormálisabb, igazi mama típus, ő ,,csak" anyámat b*sztatta csomószor (pl. milyen szarul nevelt engem-én ezeket anyámtól hallottam vissza), pedig a s*ggét kinyalta, minden rajta csattant, mivel ő volt aki a ,,családhoz érkezett"

*adott egy csomó generációs trauma: 2.világháború, any nélkül felnövő mamák, alkoholista, bántalmazó férjek, sanyarú gyerekkor (az a tipikus agyonverik a gyereket, meg kukoricán térdeltetik)

*adott anyám, aki egy teljesen megalkuvó ember, kb házi cselédként funkcionál, igazi mártír, aki csak azért is főz még éjjel 11kor, hiába mondja neki midenki, hogy ne tegye. ő engem is arra akart tanítani, hogy mindent rá kell hagyni az idegbeteg apámra (én sosem bírtam elviselni a meghunyászkodást, igazságtalanságot). teljesen elcseszte az életét azzal, hogy apámmal maradt, semminek nem tud örülni (ezt mindig éreztette, sose tudtam neki olyat adni, aminek örült volna-elég szar érzés), megkeseredett, elhízott, szerintem apámmal már 20 éve egymáshoz sem értek, amikor apám bemegy a szobába hozzá tévézni, anyám kivonul onnan. persze kívülről a tökéletes mintacsalád, az utcán kézenfogva kell sétálni, meg eljátszani a hatalmas szeretet. anyámmal nem tudom mi történt amikor én általános iskolás voltam , de teljesen ki volt fordulva önmagából, állandóan üvöltött, amikor velem tanult, emlékszem, hogy gyakran kergetett az asztal körül ordítva, fakanállal, vagy papuccsal a kezében, amit hozzámvágott. egyszer olyan erővel akart megcsapni, hogy széttört a fakanál a széken, mert én félreugrottam. hajrángatás is volt ahogy emlékszem, folyamatosan önzőnek stb voltam titulálva, csak mert ki akartam állni magamért. aztán ez az időszak elmúlt, közel kerültünk egymáshoz gimnázium alatt, amióta egyetemre járok megint rosszabb a viszonyunk. folyamatosan rosszindulatú, gonoszkodik pl. még mindig be akarja osztani az időmet, folyamatosan bűntudatot kelt, hogy nem ülök ott velük minden héten (szerintem 2 éven keresztül minden hétvégén haza kellett utaznom), ha valamibe belefogok, mindig csak a rosszindulat, hogy úgyis csak abbahagyom, semmit nem csinálok végig, mindenben csak a hibát keresi, megszól midnent amiben hibát vétek, beszólogat pl. hogyhogy nem unt még meg a párom? nem félsz, hogy majd más megtetszik neki? na nehogy csajozzon a kutyával? most mész ellenőrizni? sose volt semmi elég jó, az ötös alá nem elég, a 4-est rettegtem elmondani, az első 3-asomnál órákig nem mertem bemenni a házba, mindenkihez hasonlítva voltam, természetesen sosem lehettem a legjobb. az természetes volt, hogy ha valami sikerült, de ha hibáztam, akkor én voltam a legutolsó sz*ar

*na és az apám... teljesen szélsőséges, egyszer rettegtem tőle, máskor pedig elhitette, hogy a világ közepe vagyok, a kicsi lánya, és utáltam magam amiért mindig meg akartam felelni neki. sosem segített pl tanulni, ellenben mindig hallgattam, hogy kukásnak jó leszek (most csinálom a 2. diplomámat). sosem tudhattam, hogy milyen lábbal kel fel, érkezik haza, a legkisebb dolog miatt is hatalmas ordítás, üvöltés lehetett. utálja anyám anyját, amikor nálunk volt, mindig ment a műsor, nem szólt senkihez, és természetesen mindig én voltam az, akibe bele tudott kötni, rengetegszer ültem bőgve a vasárnapi asztalnál, mert felállni természetesen nem lehetett, különben üvöltve jött utánam és visszarángatott. káromkodás ment ezerrel, mindenféle mocskos k*rva kölyöknek el voltam hordva, akit ki kéne b*szni az utcára. kirángatta a kezemből a takarót, amikor bőgve ültem a sarokban. mindig, mindenben neki van igaza, nem tűri az ellenvéleményt, még most is mindenféle idiótának be vagyok állítva, ha nem értek vele egyet. passzív-agresszív, érzelmileg zsaroló és manipuláló; sosem kért bocsánatot semmiért, mindig nekem kellett meghunyászkodnom, volt, hogy hónapokig nem beszéltünk egy háztartásban. első szerelmemet gyűlölte (idősebb volt mint én), miatta szakítottunk, mert nem bírtam elviselni a nyomást, azt hogy nem beszéltünk, hogy került, hogy nem volt hajlandó a kommunikációra a párommal (ezt azóta sem tudtam megbocsátani).

na hosszasan lehetne még fejtegetni, de már így is egy litániát írtam, szóval ,,nyugi", nem csak neked vannak ilyen szüleid. az egészben a legszörnyűbb, hogy nekem van bűntudatom, én érzek szégyent, pedig én vagyok az áldozat és utálom magam, amiért mindezek ellenére nem utálom őket

ja és amúgy xanaxon él és a piát sem veti meg, bár részegen sosem láttam, de ő víz helyett fröccsöt iszik

és állandóan hallgathatjuk, hogy ez mennyire nem család, mi nem törődünk egymással, közben csak arról van szó, hogy ha nem körülötte ugrál mindenki, akkor vérig van sértve (anya rokonságát utálja, akik meg akarták tartani a kapcsolatot többször is, azokkal nem foglalkozott). meg miért nem ülünk náluk a párommal kb minden héten, miért nem megyünk minden névnap, szülinap stb baromság miatt (mondjuk mert hét közben egyetem, munka mellett nem fér bele +6 órát csak utazással eltölteni), de ő pl sosem emeli fel a telefont, hogy felhívjon (egyszer kb 3 hétig nem beszéltünk, végül én kerestem). ők abban a városban dolgoznak, ahol én lakok, de 5 év alatt egyszer voltak képesek arra, hogy ők látogassanak meg (pedig kocsival 30 perc, nekem meg 3 óra mire hozzájuk eljutok), de én vállaljam be a folyamatos utazgatást

37/F

Inkább érzelmileg bántott. Nem tartom vele már a kapcsolatot 3 éve.

Néhány emlékezetes sztori a számtalanból.

A tv-ben vicceset néztem, közben vasalt. Röhögtem a műsoron. Majd kimentem a wcre.

Visszaértem, leülök, elkezd ordítani hogy most vasalta ki az inget, minek gyűröm össze!!!

A széktámlára rakta az inget miközben kinn voltam és én nem vettem észre. A célja ezzel az volt hogy elvegye a jókedvem.

Az alábbi sztorinál meg nem voltam otthon, csak utólag raktam össze a történetet mozaikokból, a többiek elmondása alapján.

Apám, anyám, öcsém, húgom otthon.

Anyám felpiszkálta a húgomat, veszekedni kezdek egymással nagy hangon, majd a húgom a fejéhez vágta, hogy álszent…

Anyám erre ráparancsolt az öcsémre: Verd meg!

Aki jó alaposan elverte a húgomat.

Apám arra jött be, hogy a húgom anyám előtt térden állva zokog, “Bocsáss meg kérlek, bocsáss meg…”

Miközben anyám jéghideg tekintettel nézett le rá

Uhh basszus ez a térden állva könyörgés a bocsánatért nekem is megvolt. És a reakció ugyanez a rideg arckifejezés.:( Szinte rámjön a bőgés, ha visszaemlékszem.

De persze mi csak ráaggatjuk a szüleinkre, hogy nárcisztikusok...

Igen. Anyám és a kedves apja.

Egyetlen mondat, ami MINDKETTEJÜKRŐL elmond mindent: amikor nagyanyánk meghalt, anyám megjegyezte, hogy rossz volt a sorrend.

Egyikük sem jelent számomra semmit. A halálhírüket úgy fogadnám, mintha egy kétsoros gyászjelentést olvasnék a neten.

Alkoholista apa, szektába nevelés, nárcisztikus anya. Anyám tini koromban kezdett igazán csúnyán terrorizálni. Nem volt privát szférám, beleolvasott az üzeneteimbe, erősen lekorlátozott, nem volt szabadságom, alig mehettem valahova. Beleszólt abba is, hogy kivel barátkozzak.

Ha visszabeszéltem, fenyegetett, hogy kiveri a fogaimat, a hajamnál, ruhámnál fogva ráncigált, és rendszeresen ocsmány jelzőkkel illetett. A csúcs az volt, amikor leköpött. Soha nem kért bocsánatot semmiért, sosem ismerte el, hogy hibázott.

Az apámmal való válás után rendszeresen fenyegetett, hogy elküld a háztól, mehetek lakni az alkoholista apámhoz. Nem bírta elfogadni, hogy nőiesedek.

Kifelé mindenkinek előadta, hogy milyen boldogok vagyunk és szeretjük egymást. Az interneten pakolászta ki a közös képeket.

Született egy féltestvérem, akivel többet foglalkoztam, mint ő. Mindig rendelkezésre kellett állnom, hogy helyette vigyázzak a testvéremre. Így természetesen zéró magánéletem maradt.

Aztán összejöttem egy nagyon édes fiúval, akivel azóta is együtt vagyok, és egy idő után hozzá költöztem. Azóta az életem csodás, de súlyos lenyomata maradt a bántalmazásnak. Indokolatlanul szorongó típus vagyok, kialakult egy nyilvánvalóan pszichoszomatikus betegségem.

Jelenleg terápiára járok, de az nyilván nem fog kicserélni. Lassan, apránként gyógyulok. Sok könyvet olvasok a témában, videókat nézek, stb.

Tartom az anyámmal a kapcsolatot, bár sokszor nem is tudom, minek. Távolságtartó vagyok vele, amennyire lehet, nem engedem be az érzelmi életembe.

Akik meg itt hiányolják a diagnózist, azok vicceskék és egyszerre szerencsések, mert még sose láttak közelről nárcisztikust. Ők a legjobb színészek, és meg vannak győződve róla, hogy velük nincs semmi baj, mindenki más egy rohadék. Ők nem fognak szakemberhez fordulni, így 99,9%-ban nem lesznek diagnosztizálva.