Család és gyerekek miatti "szenvedést" hogy kell érteni?

Kárpótlás, amíg kicsi, nem egy hónaljszagú tini, aki már nem "szelet". És ezt nem rosszból írom, egyszer láttam csak, hogy valaki a tinigyerekéről írt szépet, az azután történt, hogy leírtam, a tinigyereküktől nem szoktak olvadozni.

Szerintem nem ugyanaz a gyerek 24 órában, mint a párod vagy a haverok, mert ők önellátóak, és el lehet őket küldeni. A gyereknek nem mondhatod, hogy túl sok vagy, ne találkozzunk olyan 2 hónapig legalább.

Egyébként abban is van igazság, hogy ha nincsenek otthon, hamar hiányozni kezdenek.

Pl. előfordult, hogy egyedül voltam otthon pár napig, feleségem a gyerekekkel az anyósomhoz utazott el.

Első néhány órában még jól is eshet, hogy minden olyan egyszerű, senkit nem kell kiszolgálni, akkor fekszem és kelek, amikor akarok. De aztán olyan üres a lakás! Szabályosan hiányzik belőle az élet! A kisgyerekeink tudják élettel megtölteni.

A lányom 27 éves. 19 évesen szüktem, nagyrészt egyedül neveltem fel mégsem éreztem semmiben hiányt, sőt! Valójában a gyermek nem elvesz, inkább hozzátesz az élethez, az élményekhez. Kicsi korában is lehet együtt menni, ide-oda, felfedezni a világot és kell is. Később meg pláne nem gond. Magamra mindug jutott idő amennyi kell, hisz a gyereknek is kell magénszféra. Nem voltunk napi 24-ben egymás seggében. Az a kevés hiszti ami volt, természetes. Jól neveltem, nem követelőzött.

Én nem tapasztaltam, hogy különösebben le kellett volna mondanom bármiről is. Ha vénlány maradtam volna, gyerek nélkül, akkor sem lettem volna gazdagabb.

Ez a tendencia, igen.

Sok nő eleve meggyötört a terhesség, szülés miatt, aztán jön a mellgyulladás, éjszakázás mindkettőjüknek.

Ha szerencsések, csak átmeneti, de van olyan gyerek, aki még 2-3 évesen is vagy háromszor kel.

Pihenés nulla, mert a gyerek mellett nem lehet lazítani egyetlen percre sem.

Figyelni kell, hogy mit csinál, kiskorban folyamatosan elhárítani a baleseteket (leesés, idegen helyen meg mindent, bútorélek, stb-stb). Aztán dackorszak a hisztikkel...

Borzalmasan nehéz, és igen, sok szülő - főleg anyuka - alig várja, hogy a gyereke közösségbe menjen, ő meg dolgozhasson, mert még a melóhelyen is jobb, mint a háromévessel szenvedni, és ezeredszerre is könyörögni neki.

Valójában a gyermek nem elvesz, inkább hozzátesz az élethez, az élményekhez - persze, mert neked értelmes gyerek jutott.

Az öcsém még 10 évesen is üvöltve vergődött (igen, ugyanazt a nevelést kapta, mint én, meg a bátyja és mégis) mindenen.

Az egykori barátnőm 13 évesen már cigizett, pasizott, lógott a suliból, az öccse meg mintagyerek volt.

Tudod, hogyha egy rhadt problémás gyereked van, akivel ezer vizsgálat után is minden rendben, és pszichológushoz is jársz vele, mégsem juttok dűlőre, mert olyan a természete, akkor egy rémálom lesz az egész.

A nevelésre úgy van tekintve, mintha valami felülírhatatlan és szent dolog lenne. Egyszerűen vannak született szar emberek, akiket akárki akárhogyan nevelhet, szarok maradnak.

Erre a legjobb példa, amikor roma gyerekek örökbefogadásáról van szó, meg arról, hogy "előjön a természetük". A fehér embereknek is van természetük. És ugyanígy az ellenkezője is igaz. Két borzalmas szülőnek lehet olyan gyereke, aki meglepően normális, mert neki meg ez a természete.

Mindenkinek van egyszületett alaptermészete. Ezen lehet javítani és rontani is.

Ahogy fentebb írták, rugalmas neveléssel. Egy egy gyereken is ki kell próbálni többféle nevelési módszert, mire rájönaz ember, mi az, amivel valóban a jót hozzuk ki belőle. És minél többet foglalkozni vele.