Szülők, ha a gyereketek nem akar gyereket, tudtok boldogok lenni az életben?

Nézd, kérdező, én ezt az oldalát is megértem a dolognak, mert mi is a nulláról indultunk, és ha nem mentünk volna ki pár évre külfölre sz*r munkát csinálni - de legalább spórolni -, nem is tudom, honnan lenne lakásunk, ahova gyereker tudtunk vállalni.

Igen, én is azt láttam, hogy anno a nagyszüleink kaptam egy kis telket egy szoba-konyhával indulásnak, később a szüleimnek (testvéreiknek) a nagyszüleim meg a másik oldali szülőpáros segített, lakhattak otthon, míg építkeztek, tulképp az építkezésbe is beszálltak, a magzat fizették, satöbbi, lényegében mindig a család oldotta meg közösen, hogy legyen hova gyereket vállalni. A mi generációnk meg egy fityinget sem kapott, mert nem tudtak vagy nem akartak adni, az volt, hogy oldjuk meg, ahogy akarjuk.

De mi pont ezért mentünk külföldre, mert mindenképp családot akartunk, és ahhoz kellett egy biztos otthon, garzonba meg albérletbe mi sem vállaltunk volna gyereket. Ti láthatóan nem vágytok annyira gyerekre, hogy ilyen áldozatot meghozzatok, ami nem baj, meg mint írod, másban is örökös leled - erre szoktam mondani, hogy nem mindenkinek kell gyerek, pláne annak nem, aki nem akarja szívvel-lélekkel.

De azt gondolom, ha a szülők cseszegetnek, nyugodtan meg lehet mondani neki, hogy nincs hova gyereket vállalni, és ha majd ők is adnak annyi segítséget, amennyit kapnak, akkor lesz.

Ezt jól látod kérdező, manapság vagy milliomosnak kell lenni a családalapításhoz, vagy szülői segítség kell, vagy felveszitek ezt a csodás csokot, ami vehetünk áltámogatásnak.

#29 együtt élek jelenleg tesómmal és a gyerekkel. Hát, ha 75% boldogság, akkor már alig várnám, hogy nekem is gyerekem legyen. Ehelyett inkább alig várom, hogy külön éljünk és ne kelljen minden nap azt hallgatni, hogy torkaszakadtából üvölt a gyerek, meg hogy semmi nem jó neki, pedig mindene megvan.

Persze szülőként ezt máshogy éled meg, mint mikor más gyerekéről van szó, de akkor sem vágyok arra, hogy 15 évig hisztit hallgassak. Mondjuk én alapból úgy nevelném a gyereket, hogy erről minél előbb leszokjon, sajnos manapság az a divat, hogy a gyerek a kiskirály és mindent engednek neki. Talán ezek miatt ment el tőle a kedvem, pedig alapvetően vágyok is rá.

31 évesen vállaltam gyereket, a férjem már 37 volt. Pont azért, mert a nulláról indultunk és amíg nem volt hova, addig szóba sem került. Nekem az albérlet nem egy biztos pont, onnan akkor raknak ki, amikor akarnak. Volt lakáshitelünk, de némi pénzügyi tudatosságnak hála elég gyorsan letudtuk és azt nem azért vállaltuk be, hogy gyerekünk lehessen, hanem hogy biztos lakhatásunk, saját tulajdonunk, ne a tulaj zsebét tömjük tele hónapról hónapra.

Én más gyerekével sosem tudtam mit kezdeni, hozzáadva a szitunkat, arra sem tudtam mit mondani, hogy nekünk mikor lesz, vagy lesz-e egyáltalán.

Node eljött anyagi értelemben a teljes biztonság (igen, ez hitel mellett is eltud jönni) és az az érzet, hogy hiába bármi (utazás, tárgy, egymás szeretete, nagy baráti társaság, összetartó család), már nem elégít ki. Szépen megérett a gondolat bennünk, hogy gyerekre vágyunk és valóban ezzel lett teljes az életünk.

Szerintem érdemes különbséget tenni azok között, akik a körülmények miatt nem vállalnak és azok között, akik egyáltalán nem akarnak, teljesen elzárkóznak.

És érdemes azok között különbséget tenni, akik társadalmi/családi nyomásra vállalnak gyereket, mert már Jucusnak is van, meg Gizinek is, pedig fiatalabbak nálam... Vagy azért vállalnak, mert erre vágytak, üres volt az életük nélküle. Én azt tapasztalom, hogy az utóbbi kategória az, aki sokkal kevésbé görcsösen éli meg a szülői létet és ők azok, akik a 20% nehézséget nem nehézségnek tekintik, hanem megoldandó feladatnak. Nekem is vannak rossz napjaim, én is vagyok nyűgös, én is hisztizek néha ok nélkül a férjemnek. Egy pici gyerek, aki még küzd az érzelmek megismerésével, a határaival és esetleg kereteket sem kap a szüleitől ahhoz, hogy könnyebben boldoguljon az hogyne tenné? Én sokszor azt látom, hogy gyereket nevelni nem nehéz. Sok esetben csak mi tesszük azzá.

Pl. azon érdemes elgondolkodni, hogyha most minden adott lenne hozzá, akkor vajon hogy állnék a gyermekvállalás kérdéséhez?

Semmi közük a te mehéedhez, innentől kezdve ne foglalkozz velük.

Nálunk exem anyja jött ezzel mindig, hogy jaj gyerek így úgy, én meg egy vállrándítással elintéztem. Úgysem szülök, hiába erőlteti meg hisztizik ezen.

29-es de te azt, hogy amíg nincs gyereked, addig nem tudod megállapítani, hogy másnak (vagy akár neked) valóban 10% boldogságot jelent-e az anyaság? - bmeg, egy MÁSIK emberről beszélünk!

Ha nekem az anyaság csak 5% örömöt hoz, akkor tök jó, hogy elcs.sztem a gyerekem életét is, mert utálom minden percét, és alig várom, hogy végre nyugi legyen az életemben.

Ezt nem fogod fel, hogy ez nem egy alma. Ha poshadt, akkor max kidobom, és választok másikat? Nem, ha az anyaság nem jön be, akkor tönkteteszek vele kapásból két embert.

Bocs, hogy értelmes nő/férfi nem próbálkozik, hogy jaj, hátha nekem öröm lesz a gyerekem.

Fuhh én semmit nem utálok jobban és nem tartok felháborítóbbnak annál, mint mikor valamelyik oldalról a szülők (esetlegesen kotnyeles rokonok) belepofáznak egy pár magánéletébe és turkálnak a másik méhében. Megkérdezni egyszer persze meglehet, de hány pár szenved attól, hogy minden családi eseményen ez a téma és rendszeresen megkapják, hogy mikor lesz már unoka…

Nálunk anyós nem tudott napirendre térni, hogy bizony tőlünk várhatja az unokát, mert nem lesz. Férjemmel első perctől megbeszéltük, hogy egyikünk sem akar, sem most, sem később. Az én szüleim tiszteletben tartják a döntésünket, anyóst viszont erélyesen le kellett állítani, mert nem értett a szóból. Az elején még igyekeztünk kedvesek lenni, de mikor sokadjára hozta fel a témát és pörgött rajta, akkor betelt a pohár és megkértük, hogy legyen kedves és sürgősen másszon ki a magánéletünkből vagy többet nem jövünk. Látszólag felfogta. Nem kell neki örülni, magánügye hogy érez, de nincsen joga emiatt minket vegzálni.

Elég sok gyerek van a környezetünkben mindkét oldalról, rokonok, ismerősök, barátok és rendszeresen látjuk/halljuk/tapasztaljuk, hogy mennyit szenvedek, idegeskednek, stresszelnek. Sokan meg nekünk, gyerekteleneknek panaszkodnak, hogy mekkora szívás az egész. Van egy jó barátnőm, aki ha átjön az 5 éves lányával, konkrétan 3 perc nyugta nincs, mert állandóan hisztizik valamin a gyerek, mert most ez kell, most az kell, ha megkapja, akkor meg hirtelen már semmi se jó.. valahogy nem látom a pozitívumot ebben. Persze, nyilvánvalóan van jó oldala, nem vitatom, de számomra ez bőven eltörpül a sok negatívum mellett. Egy nap nem telik el anélkül, hogy boltban/utcán/buszon/egyéb helyen ne futnánk bele hisztiző, vinnyogó, bőgő gyerekbe.

Az előbb említett barátnőmhöz, ahol már 5 éves a lány, viszonylag gyakran megyünk át (vagy ők jönnek), elég közelről láthattuk/láthatjuk, hogy mekkora szívás tud lenne a gyereknevelés. Szerencsétlen hosszú hónapokig, sőt inkább évekig nem aludt egy normálisat, állandóan kelt a gyerek, hol a hasa fájt, hol a foga jött, hol éhes volt. Állandó éjszakázás, egész nap pelenka csere, szoptatás, altatás. Aztán a dackorszak, mikor semmi nem jó és csak azért sem csinálom, amit mondanak nekem, a boltban meg ha nem kapok meg a 25. csokit, akkor jól földhöz verem magam.

1-1 ilyen látogatás után mikor hazaérünk a nyugalomba, akkor azért összenézünk férjemmel es megvitatjuk, hogy mennyire jó, hogy nekünk nincsenek és nem is lesznek ilyen problémáink. Nekem fixen nem bírná ezt az idegrendszerem, a nyugalmunk, a kötetlen és szabad életünk többet ér számunkra. Arról nem beszélve milyen embertelen sok pénzbe kerül felnevelni egy gyereket. Mi azt inkább magunkra és a közös életünkre, céljainkra költjük vagy éppen félretesszük.

Gyerek válalás csak főként rád és a párodra tartozik

Nektek kell eldönteni hogy egy ekkora felelősséget sok lemondással járó feladatot válaltok.Gyerekválalás nem fenékig tejföl

Csúnya dolog egy fiatalt ezzel nyúzni zsarolni

Anyukám tudja hogy ez mindenkinek a saját döntése, tudja, hogy nincs joga sem beleszólni, sem ítélkezni, és boldog, jól van, pedig sem a tesóm sem én nem akarunk gyereket soha.

Ő már 40 éves, és ő nem csak gyereket nem akar, de férjhez menni sem, és párkapcsolatot sem.

Én 36 vagyok, 12 éve a férjemmel, és mi sem akarunk gyereket soha. Mi így vagyunk egy csalàd, hárman egy kiskutyával, boldog, nyugodt életünk van, hétköznap főleg munka, esténként és hétvégén pedig együtt vagyunk, elmegyünk valahová szórakozni vagy itthon elvagyunk egymàssal, a hobbinkkal, játszunk, együtt edzegetünk ilyesmi:).

A gyerekvállalás nagy szívás, nyűg az egész ami vele jár, egyáltalán nem vágyik rá egyikünk sem. Van elég gyerekes ismerősünk , láttuk mennyit kínlódnak, ráadásul a többségnek gallyra is tette a kapcsolatát, hát kösz nem kérünk belőle semmilyen szinten. A gyerek háttérbe szorítja a párkapcsolatot, az egymásra fordított időt, ezt mi sose áldoznánk fel.

Anyu egyébként teljesen normálisan áll hozzá, hálisten nem fanatikus gyerekmániás, neki is van élete, azzal van elfoglalva, nem rugózik unokákon. Sem a nővérem, sem az én oldalamról.

Anyósom sem erőlteti a témát hála égnek, ha azt tenné, biztos nem találkoznék vele többet. Bár neki van már egy unokája a legidősebb gyerekétől, és most majd jön tőle még egy. Legalább minket békén hagy, az a lényeg:)

Ha nem hagynak békén a gyerek témával , ignoráld és ennyi.