27 éves vagyok, 8 éve különélek szülőktől, de anyám még mindig 2 naponta megkérdezi, mizu velem. Hogyan magyarázzam el neki, hogy ne érdeklődjön már ilyen sűrűn, elég nagy vagyok ahhoz, hogy érdeklődjenek felőlem? Nagyon idegesítő.

Itt sokan nem értik, hogy nem mindenki tud a semmiről csevegni. Van akinek ez fárasztó és bosszantó, hogy azon törje a fejét, mit mondhatna mikor nincs semmi, vagy úgy adja elő az aznapi pörköltkészítést mint érdeklődésre számot tartó jelentős eseményt. Az ilyesmit én sem élvezem, idegesít, untat. Ti még sosem untatok semmilyen témát?

Ez nem szeretet kérdése, hanem személyiségé és kommunikációs szokásoké. Én is szeretem anyukámat, de ha naponta kéne megbeszélnünk a semmit, az az agyamra menne.

Valaki írta, hogy napi 1 órát beszél az anyjával. Tök jó, de erre mondjuk tényleg nem értem honnan van idő. Én hétköznap napi 4 órát töltök itthon ébren (pedig nem messze dolgozom), ebben kell abszolválnom a főzést, háztartást, gyerekről gondoskodást, ügyintézést, párkapcsolat ápolását is, és néha igazán szeretnék kicsit nyugton is lenni magamban (ez általában az az idő, amíg megfürdök). Pár percem is alig van, nemhogy minden nap egy órám.

Kérdező, csak mondd meg, hogy különösebben nem történik veled semmi, és kényelmetlen erről minden másnap beszámolni. Jobban esik hetente beszélgetni, mikor már van is miről.

#36

Ez alatt a kérdés alatt összegyűlt a naponta akár egy órát beszélők klubja, nincs mit tenni.

Más kérdések alatt meg a hetente 10 percet beszélők klubja gyűlik össze.

Nincs olyan, hogy normális. Ha a kérdezőnek nem esik jól a "-Hogy vagy? -Jól. -Mi újság? -Semmi. És veled? -Tésztát ettem. -Jó." típusú beszélgetés minden másnap, akkor nem értem miért kéne forszírozni.

Én 40 évesen minden nap rátelefonáltam, átmentem vagy ráírtam 80 éves édesanyámra. Itt lakott a szomszéd házban és állandóan aggódtam érte, ő meg értem aggódott, mert mindig történt velem valami. Volt hogy egy nap többször is felhívtuk egymást valami miatt. Nem beszéltünk órákat, csak néhány percet, egyikünk se szeretsokáig telefonálni. Volt köztünk egy furcsa kötelék, mindig ugyanazt mondtuk, ugyanazt írtuk, ugyanazt vettük.

És egyszer csak fogta magát, és minden előzmény nélkül hirtelen átköltözött a mennyországba.

Édesapám még tinikoromban elment, úgy érzem hogy most együtt sétálgatnak kézenfogva, bárhol is vannak.

Bárcsak hallanám a hangjukat, vagy olvashatnám az írásukat, bárcsak találkozhatnék velük, az életemet is odaadnám érte. Itt hagytak teljesen egyedül, árván, és én nem tudom felfogni, elfogadni, feldolgozni, hogy mindketten elmentek, és soha többet nem puszilhatom, ölelhetem meg őket. Hiányzik a napi telefonálgatás, találkozás, írogatás, legszívesebben most azonnal utánuk mennék, de itt van egy csomó állat, akikről gondoskodnom kell, mert nekik csak én vagyok.

Becsüljétek meg nagyon a szüleiteket és töltsetek velük sok időt, mert sose tudni, hogy mikor kell elmenniük. :(